49. fejezet

Sziasztok! 
Olyan hosszúra sikerült írnom ennek az egy napnak az eseményeit, hogy muszáj volt ketté szednem, szóval elég furcsa lezáratlan vége van ennek a fejezetnek, de a holnapi részben innen folytatódnak az események. Valamit akartam még tegnap éjjel írni ide, de mára elfelejtettem. Mindegy. :D
Jó olvasást! ♥

Azt hiszem az éjjel álomba sírtam magam. Jó, ez kicsit erős, de lényegben attól kezdve, hogy feljöttem a szobámba három dolgot csináltam. Gondolkodtam, sírtam és átlag két percenként ránéztem a telefonomra. Igen, annak ellenére, hogy úgy jöttem be a házba, hogy egy szót nem szóltam hozzá, mégis vártam, hogy hívjon vagy írjon. Bármit. Apa bejött éjjel és éppen egy sírás közepébe csöppent bele így elmondtam neki, hogy mi történt. Tanácsot ugyan nem tudott adni, de nem is arra volt szükségem, csak arra, hogy meghallgasson. Aztán valahogy elaludtam végre, de alig néhány óra múlva felébredtem arra, hogy reggel van. Első gondolatom az volt, hogy mindennél jobban szeretném, ha a tegnap és az csók meg sem történt volna. Akkor most nem egyedül ébredtem volna és nem érezném magam ilyen hihetetlenül pocsékul.
Sokáig töprengtem azon, hogy vajon felöltözzek-e, de végül elhatároztam magam, hogy lemegyek és segítek Bettynek a sütés-főzésben. Elég nagy meglepetés ért, amikor Bettyn és apán kívül még ott találtam négy embert. Scooter, Carin, Pattie és... legnagyobb megdöbbenésemre Justin ott ültek a konyhánkban és tök nyugodtan beszélgettek. Illetve Pattie és Betty valami kaját készítettek. 
- Sziasztok. Gyűlés van?- néztem rájuk értetlenül.
- Jó reggelt! Nem gyűlés, hanem karácsony.- válaszolta Scooter mosolyogva.
- Gyere, Emily, ülj le. Csináltunk reggelit.- invitált kedvesen Pattie. Ez mind oké, de mit keresnek itt már reggel fél 9-kor? Végül aztán leültem... pont Justinnal szemben. Így egész reggeli alatt premierplánban figyelhettem a bűnbánó képét meg az óvatoskodó mosolyát. Remek közös étkezés volt. A másik dolog, ami nagyon zavart az volt, hogy kiderült, Justin vagy apa valójában milyen pletykásak. Mivel senki nem kérdezett semmit, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy már tudják, hogy miért nem ugrottam a nyakába, amint megláttam, sőt, ugyanez volt az oka annak, amiért nem szóltunk egy szót sem egymáshoz egész végig. A többiek persze vidáman beszélgettek, sőt mi is beszélgettünk velünk, csak egymással nem. Kiderült, hogy Justin nagyszülei csak holnap jönnek, mert törölték a járatukat, Jeremyék viszont már itt voltak. Úgy értem Atlantában, nem nálunk. 
- Justin, nem mész el a gyerekekért? Jeremy és Erin szerintem alig várja, hogy átvedd tőlük a bébiszitterkedést.- nevetett fel Pattie. 
Mivel úgy tűnt most nálunk van a főhadiszállás kifejezetten örültem az ötletnek, hogy Jazzy és Jaxo is itt legyen velünk egy kicsit. Viszont annak már nem örültem ennyire, amikor Justin megszólalt.
- Szívesen elhozom őket, ha Em is vállalja a bébiszitterkedést. 
- A te testvéreid.- jegyeztem meg nem túl kedvesen, de rögtön meg is bántam, hiszen nem a gyerekekre haragszom, csak az idióta bátyjukra. 
- De szeretnek téged.- tette hozzá Justin.
- Menj vele, Emily.- kérte nővérem is. 
Ránéztem egy afféle "Te ezt most komolyan gondolod?" pillantással, mire egy dühösen rám meredő Bettyvel találtam szembe magam. Körbenéztem a többieken és mindenki szinte könyörgően nézett rám. Mi van itt? Én vagyok az, akivel egyet kéne érteniük, nem? Vagy itt olyan törvények uralkodnak, ahol Justinnak kötelező mindent megbocsátani? Végül ránéztem apára, mivel tudtam, hogy ő az egyetlen, aki ismeri az én verziómat is, hátha ő mellém áll. Nem tette, helyette csak alig észrevehetően bólintott. Sóhajtottam, majd szó nélkül felmentem a szobámba cipőt és kabátot húzni. Két perc múlva, amikor újra a lépcsőn tartottam lefelé, megütötte a fülemet egy beszélgetés.
- De mit csináljak, anya? Nem tarthatom a kocsiban akarata ellenére. És különben is, a tesóimat elhozni jó kifogás, de nyilván nem előttük fogjuk megbeszélni.
- Találd fel magad, kölyök.- hallottam Scooter hangját, aztán Justin idegesen kifújta a levegőt és mikor beléptem láttam, hogy éppen a hajába túrt.
- Megyünk?- néztem rá és igyekeztem a legközömbösebben beszélni. 
- Persze.- mosolyodott el. Szerintem nem volt biztos benne, hogy elmegyek-e vele. Felkapta a kulcsát az asztalról, aztán kilépett utánam az ajtón. 
Az autóban olyan fagyos volt a hangulat, mintha két idegent tuszkoltak volna be egymás mellé, azzal a mondattal, hogy "Nesze, öljétek meg egymást." 
- Figyelj, felőlem bármit mondhatsz - néztem idegesen Justinra, amikor megelégeltem a csendet-, de ne kezdj bocsánatot kérni, mert az nem érdekel.
- Rendben.- bólintott és idegesen rágta a szája szélét. Feszült volt, ahogy én is. 
- Ennyi? Rendben? Tényleg nincs mondanivalód?- kérdeztem, a hangom majd' egy oktávval feljebb csúszott. 
- De van, csak éppen most kértél meg rá, hogy ne kezdjek sajnálkozni. Mit mondjak akkor, Em? Mit szeretnél hallani?
- Bármit.- vágtam rá.
- Szeretlek!- mondta ki könnyedén.- A sajnálomon és a szeretleken kívül nem tudok mással szolgálni. Ezt érzem. 
- Gondolkodtam este nagyon sokat.- kezdtem.- Rájöttem, hogy semmivel sem reagáltam volna jobban, ha rögtön megmondod, viszont most úgy érzem, hogy a tegnapelőtt történtek, és tegnapi délelőtt mind hazugság volt.- láttam, hogy szólni akart, de gyorsan folytattam.- Lehet, hogy nem jelentett semmit az a csók, de valahogyan el kellett jutnotok abba a helyzetbe, hogy megcsókoljon, ami azt jelenti, hogy igenis úgy néztél rá, mint férfi a nőre, nem úgy, mint egy barátra szokás. Selena szép és van közös múltatok ez... szinte számítottam rá. 
- Hogyan? Számítottál rá?- szaladt fel a szemöldöke.- Szerinted nem jelent semmit, hogy itt vagy nekem? Hogy érted, azt, hogy számítottál rá? Ezt nézed ki belőlem?
- Nem. Felfogtam, hogy nem te kezdeményeztél.- feleltem idegesen.- Nem érted? Ott a közös múlt, álompár voltatok...- megint könnyezni kezdtem.- És amúgy is ki az a hülye, aki nem kezdene ki Selenával, ha tudja, hogy egy szavába kerül és megkaphatja?
- Én.- válaszolta, mintha én lennék a hülye, hogy egyáltalán ezt mondtam.- Én nem kezdenék ki vele, mert téged szeretlek. Engem nem érdekel, hogy kivel tartanak álompárnak. Nem látnak bele az életünkbe, Em.
Ez igaz volt, nem tudtam rá, mit válaszolni.
- Egyébként összevissza beszélsz.- mondta Justin.- Azt mondod, érted, hogy nem akartam a csókot, akkor miért beszélsz nekem olyanokról, hogy kikezdtem vele? Nem hiszel nekem?- kérdezte halkan.- Nem volt hazugság a tegnapelőtt éjszaka. Majd' megőrültem, hogy végre veled lehessek, olyan iszonyúan hiányoztál.
Várta, hogy reagáljak valamit, de én még mindig nem tudtam, csak bámultam az ölembe ejtett kezeimet. Természetesen attól, hogy megingott a bizalmam felé a szavainak ugyanolyan hatása volt rám, a szívem őrülten verdesett és éreztem, hogy kipirult az arcom. 
- Mit szeretnél, Em? Mondd meg, hogy mit csináljak, hogy higgy nekem!- ahogy ezt kimondta a motor is leállt és hirtelen felpillantottam, hogy lássam, hol vagyunk. Justinék házánál. 
- Nem tudom, Justin. Lehet, hogy...- nem akartam kimondani. Egész éjjel ismételgettem magamban és már úgyis fájdalmas volt, ha hangosan kimondom az csak még rosszabb lesz.- Szerinted jól működik ez köztünk?- néztem félve a szemeibe.
- Nem ezt akartad mondani.- állapította meg szárazon- Mit akartál? Lehet, hogy szakítanunk kéne? Ezt?- az ő szájából hallani ugyanolyan elviselhetetlen volt. 
Nem néztem rá, mert azok a hülye könnyek már megint gyűlni kezdtek, hogy elhomályosítsák a látásom. Szakítani. Justin nélkül élni. Nem szeretni Justint. Nem hallani többet a szájából, hogy szeret. Lehetetlenségnek tűnt az összes.
- Ezt akarod, Emily?- kérdezte és az állam alá nyúlva, felemelte a fejemet.- Nem akarhatod ezt.- rázta a fejét értetlenül és elbizonytalanodva. 
Persze, hogy nem akartam, csak még jobban sírni kezdtem. Nem értettem mi a fenéért sírok, csak meg kellett volna szólalnom, de képtelen voltam rá. Justin magához húzott és átölelt, én meg szinte kapaszkodtam a vállába és egy percig sem érdekelt, hogy milyen szánalmas és gyerekes módon viselkedem. 
- Nem... nem akarok szakítani.- préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat.
- Szeretlek, Em. El hiszed? Mondd, hogy hiszel nekem. Tudnod kell, hogy így van.- súgta a fülembe elcsukló hangon. Hittem neki. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk ezután, de azt tudtam, hogy ő is szeret.
- Most nem tudom végig gondolni ezt.- mondtam, ahogy elhúzódtam tőle.- Egyenlőre csak azt tudom, hogy fáj ez az egész. Hiába értem meg az agyammal, hogy nem akartad, akkor is megcsalva érzem magam, érted?
Justin bólintott, aztán felém nyúlt, hogy letörölje a könnyeimet. Az ő szemei is csillogtak, bár nem merném kijelenteni, hogy esetleg könnyektől, de nem is akartam belegondolni ebbe.
- Nem bízol most bennem, ugye?- kérdezte. 
Megvontam a vállam, mivel nem akartam a szemébe mondani, hogy nem, hiszen én sem tudtam eldönteni. Van még egy olyan ember, akiben ennyire megbíztam mint benne? Nem igazán. És olyan, aki ennél nagyobb fájdalmat okozott és mégis megbocsátottam? Kezdjük rögtön anyával. Szerettem valaha bárkit úgy, mint, ahogy Justint szeretem? Határozottan nem.
- Mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat.- ígérte meg és végig simított az arcomon. Jól esett az érintése, majdnem annyira mint az iménti ölelés, mégis inkább elhúzódtam. Többet akartam volna, megcsókolni és el sem engedni, de ezzel kétségkívül magamat bántottam volna.
Kiszálltunk a kocsiból, bár meg voltam győződve róla, hogy Erin és Jeremy előtt nem kéne így mutatkoznom, de most már mindegy. 
Ahogy beléptünk egyből szaladni kezdtek felénk a gyerekek.
- Justin, voltunk a szobádban és láttuk, hogy milyen rendetlen voltál.- mondta Jazzy üdvözlésképpen a bátyjának, aztán Jaxo kezdett beszélni valami régi játékról, amit véletlenül eltörtek.
- Nem baj, öcsi. Veszünk másikat.- mondta Justin, aztán felvette az ölébe a kisfiút.
- Jazzy, hol vannak anyáék?- kérdeztem, ahogy lehajoltam hozzá, egyből puszit nyomott az arcomra és belekapaszkodott a nyakamba, hogy vegyem fel.
- Apa alszik, anya meg telefonál.
- El akartok jönni velünk?- kérdezte Justin mindkettőjüktől.
- Játszani?- kérdezte Jaxon.
- Hát, játszunk majd, de hozzánk megyünk.- válaszoltam.
- Szólunk anyáéknak. Majd később ők is jönnek, jó?- mondta Justin aztán letette Jaxont és elindult a konyhába.
- Nagy házatok van?- kérdezte tőlem Jazzy, amikor leültem a kanapéra és letettem magam mellé.
- Elég nagy.- nevettem el magam.- De nincs ekkora, mint ez.
- És van kiskutyád?- jött oda Jaxon is és felmászott a testvére mellé.
- Az nincs. Miért kiskutyát szeretnétek?
- Én cicát.- mondta a kislány.
- Az sincs sajnos, de keresünk majd valami más játékot.- simogattam meg a haját mosolyogva.- Holnap jön a Télapó és biztos kaptok sok mindent.
- Jaxo nem kap semmit, mert rossz volt.- mondta Jazzy nevetve.
- Nem igaz.- ellenkezett Jaxo sírásra görbült szájjal, én meg azon kezdtem imádkozni, hogy Justin jöjjön vissza, mert nem vagyok jó vigasztalásban.- Hazudós vagy.- mondta a kisfiú Jazzynek, aztán odamászott az ölembe és átölelte a nyakam.
- Nem szoktál rossz lenni?- kérdeztem, mire megrázta a fejét.- Akkor ne sírj, a Télapó a bátor nagyfiúkat látogatja csak meg.
- Mi történt?- lépett be a nappaliba Justin.
- Semmi.- vágta rá Jaxon, ezek szerint nem akarta, hogy a bátyja tudja, hogy sírt. Ezen elmosolyodtam.
- Mehetünk?- kérdeztem. Bólintott aztán a gyerekekkel együtt elköszöntünk Erintől és már indultunk is.