28. fejezet

Nem sokat aludtam az éjjel, mert egyfolytában járt az agyam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? De hisz nem adtam okot a féltékenykedésre. Egyszerűen nem értem, hogy fordult meg a fejében, hogy én meg Fredo... Hihetetlen! Mikor felébredtem már ő is fent volt és, ami a legmeglepőbb engem nézett. Ahogy kinyitottam a szemem egyből az ő arcát pillantottam meg, és még ezután is hosszasan néztük egymást. Sem ő, sem én nem fordítottuk el a fejünket.
- Nem mondasz semmit?- kérdeztem aztán halkan. Justin behunyta a szemét egy pillanatra, majd nagy lendülettel felkelt és a fürdőbe ment. Oké, ezek szerint nincs mondanivalója. Hát, nekem meg még úgysem. Egy "sajnálom"-ot minimum szerettem volna hallani, de egy "felejtsük el" vagy "szeretlek"-kel is beértem volna.  Persze egyiket sem kaptam meg miután visszatért akkor sem. Kerülte a tekintetem, így hát az estéhez hasonlóan a reggel is szótlanul telt. Tudtam, hogy ma sajtótájékoztatóra megy és ilyenkor csak még inkább nyűgösebb reggelente, mert utálja az egészet. Este sem számítottam semmi jóra, mert tudtam, hogy fáradt lesz. Elkészültem én is és lementem reggelizni. Pattie, Carin, meg Fredo voltak csak ott, és én is odaültem hozzájuk.
- Hú, Emily nem nézel ki valami kipihentnek.- mondta egyből Carin.
- Nem is érzem magam annak.- vontam vállat.
- Nagyon összevesztetek?- jött az újabb kérdés Fredotól.
- Tegnap még azt gondoltam, nem vészes, de az, hogy nem szól hozzám, sőt még most is fenntartja magának a jogot a duzzogásra elég elkeserítő.- válaszoltam.
- Beszélek vele.- mondta.
- Ne! Légyszi, maradjatok ki ebből. 
- De hát meg kell értetni vele, hogy feleslegesen csinálja ezt a színjátékot.- fakadt ki.
- Rá kellene jönnie magától is.
- Rá is fog.- biztatott Pattie.- Hidd el! Ismerem a fiamat.
- Én is azt hittem, de most mintha nem is ő lenne. Jó, tudom, hogy makacs, de ez már azért túlzás.
Végül aztán beszüntettük a beszélgetést, mert megjöttek a fiúk is. Azt hiszem a tegnapi vacsoránál is fagyosabbra sikerült a hangulat, nemhogy mi nem beszéltünk egymással, de tulajdonképpen senki más sem. Tudtam, hogy mi jár a fejükben. Justin és én. De szerencsére nem kérdezett senki semmit.
Mikor aztán Scoo, Kenny, Fredo és Justin elmentek, újra előjött a téma köztünk.
Carin is és Pattie is le volt döbbenve Justin viselkedésén, és semmi komolyabb tanáccsal nem tudtak szolgálni.

Justin szemszöge: 

Tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy kiléptem a hotel kapuján máris újra a veszekedésünk volt a téma anyáék között. Arra is számítottam, hogy Fredo beszélni próbál majd velem, de arra nem, hogy Scooter ilyen csúnyán kioktat majd. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, mint például, hogy makacs, önfejű és gyerekes vagyok. Hosszasan ecsetelni kezdte azt is, hogy ő nem hajlandó eltűrni, hogy így viselkedjek az unokahúgával, de legfőképpen nem hagyja, hogy ha már kiharcoltuk magunknak, ezt a kapcsolatot akkor egy ilyen - szerinte - apróságon csúszunk el. Noha valahol mélyen tudtam, hogy igaza van mégsem voltam hajlandó beismerni. Ráébredtem, hogy tegnap elvetettem a sulykot, de még ma reggel is mardosott a féltékenység, amikor megláttam, hogy Fredo ott ül Emily mellett. Barátság ide vagy oda, betudtam volna húzni neki egyet. Tudtam, hogy Em szeret engem, hiszen minden tette ezt igazolta, de amióta csak elkezdtek haverkodni Fredoval nekem olyan érzésem van, hogy ő fogja betölteni azt a legjobb barát helyet, ami én voltam Emnek a megismerkedésünk elején. Na, innen már egyenesen jött a következő gondolat vagyis, hogy nálunk is így kezdődött minden. Barátságból könnyen lehet szerelem. Én szerettem volna megmaradni a legjobb barát szerepben is, amellett, hogy most már szerelmes vagyok belé, mert ő nekem ettől ugyanúgy a legfőbb bizalmasom és lelki társam maradt. Szóval igen, igenis féltékeny voltam, bár rájöttem, hogy nem szabadott volna Emnek odavágnom azokat a dolgokat. Reggel, mikor őt néztem majd' meghaltam, hogy megcsókolhassam, de... mégis hogy jött volna ez ki?! Biztos vagyok benne, hogy eltolt volna magától. Túl dühös volt. Nem tudok egyetlen csókkal bocsánatot kérni. Sőt, amíg nem győzöm le magamban ezt a féltékenységet addig nem is lenne értelme.
Ha valaki arról kérdezne, hogy mi történt a sajtótájékoztatón akkor nem igazán tudnék válaszolni. Nem ott jártak a gondolataim, őszintén szólva azt sem tudom melyik kérdésre mit mondtam. Scootertől aztán természetesen meg is kaptam a magamét emiatt is. Aztán a visszaúton Alfredo is rám talált. A vele való beszélgetés után megnyugodtam, hogy legalább a barátságunkat nem csesztem el, viszont azoktól, amiket mondott egy utolsó rohadéknak éreztem magam. 


Emily szemszöge:


Egész nap nem találtam a helyem a hotelban, nem tudtam mit kezdeni magammal. Sírni lett volna kedvem, de nem tettem. Inkább felhívtam a családomat, Alliet, Carinnal és Pattievel voltam vagy később csak feküdtem az ágyunkon és a párnájába fúrtam az arcom. Nem estem volna szét ennyire, ha reggel nem úgy viselkedik ahogy. Miért nézett? Miért nem mondott semmit? Miért kellett egyáltalán ez az egész veszekedés? Persze, ezekre csak ő tudott volna választ adni, de erre semmi reményt nem láttam. Minden vágyam az volt, hogy amikor visszaérnek magához öleljen és mondja azt, hogy a tegnapot felejtsük el. Kicsit dühös voltam rá, de sokkal inkább voltam csalódott amiatt, hogy amiket kimondott azokat valószínűleg úgyis gondolta. Ennyire félre ismertük volna egymást? 
Azt hittem ez a nap már nem lehet rosszabb, de amikor Justin bejött a szobába és éppen csak odavetett egy sziát úgy éreztem még inkább összetörtem. Sőt, ha eddig nem voltam dühös, hát akkor ezután az lettem. Egy olyan dolog miatt, haragszik rám, amiről fogalma sincs. Eldöntötte, hogy féltékeny lesz Fredo miatt, és mondhatok neki bármit úgysem hisz nekem. Szerintem volt okom dühösnek lenni.
Csomó mindent a fejéhez tudtam volna vágni, de nem tettem. Nem szólítottam meg, arra vártam, hogy ő teszi majd, és nem is csalódtam, mert amint átöltözött leült mellém az ágyra.
- Most én kérdezem meg tőled. Nem mondasz semmit?- alig hittem el, hogy hallom a hangját, kis híján elmosolyodtam, de azért tartottam magam. Nehogy azt higgye ennyire hiányzik, még ez ha így is van.
- Te mondtál valamit reggel, mikor én kértelek?- kérdeztem vissza, és talán kicsit több élt sikerült vinni  a hangomba, mint szerettem volna.
- Szóval dühös vagy rám.- állapította meg.
- Te meg nem bízol bennem. Melyik a nagyobb probléma?
- Én bízom benned.- mondta és a kezemért nyúlt, de elhúztam.
- Tényleg? Mióta? 
- Emily! Befejeznéd ezt a gúnyoskodást? Ezzel csak azt éred el, hogy felidegesítesz.- emelte fel a hangját.
- Nem, Justin! Nem fejezném be! Én is ideges vagyok. Sőt, csalódott vagyok. Nem ezt vártam volna tőled. Most sem ezt várnám.
- Sajnálom, oké? Tudom, hogy hülye voltam. Egyszerűen féltem, hogy Fredo túl közel került hozzád és...- itt megállt, majd mélyen a szemembe nézett.- Sajnálom.- ismételte.
- Reggel még csak erre az egy szóra vártam, de most már nem hiszem el, hogy őszintén mondod.- mondtam neki halkan.
- Em.- újra a kezemre simította az övét, de most hagytam. Jól esett az érintése.- Őszintén mondom. Hidd el, kérlek!
- Ugye milyen rossz érzés, ha az akit szeretsz nem hisz neked?
- Szóval ez erről szól? Visszakapom a tegnapit?- vonta fel a szemöldökét és hitetlenül felnevetett.
- Nem, nem erről szól. Nem fogok ilyen gyerekes "most visszakapod" elv alapján gondolkodni.- mondtam neki.- Ez arról szól, hogy szerintem nem érzed át a súlyát annak, amit a tegnapi bizalmatlankodásod jelentett. Ezért nem hiszem el, hogy őszinte a sajnálat. Valószínűleg beszéltél Scooval, Fredoval  talán anyukáddal is és az ő hatásukra kezdesz észhez térni. Én azt szeretném, ha magadtól döbbennél rá, hogy megbántad.
- Ez most komoly? Miből fogod eldönteni, hogy mikor mondom őszintén? Ha szerinted most nem voltam az, akkor milyen lenne egy őszinte bocsánat kérés?
- Tudni fogom, hidd el! És te is tudni fogod, sőt érezni is.- feleltem neki, majd kimentem a szobából.