49. fejezet

Sziasztok! 
Olyan hosszúra sikerült írnom ennek az egy napnak az eseményeit, hogy muszáj volt ketté szednem, szóval elég furcsa lezáratlan vége van ennek a fejezetnek, de a holnapi részben innen folytatódnak az események. Valamit akartam még tegnap éjjel írni ide, de mára elfelejtettem. Mindegy. :D
Jó olvasást! ♥

Azt hiszem az éjjel álomba sírtam magam. Jó, ez kicsit erős, de lényegben attól kezdve, hogy feljöttem a szobámba három dolgot csináltam. Gondolkodtam, sírtam és átlag két percenként ránéztem a telefonomra. Igen, annak ellenére, hogy úgy jöttem be a házba, hogy egy szót nem szóltam hozzá, mégis vártam, hogy hívjon vagy írjon. Bármit. Apa bejött éjjel és éppen egy sírás közepébe csöppent bele így elmondtam neki, hogy mi történt. Tanácsot ugyan nem tudott adni, de nem is arra volt szükségem, csak arra, hogy meghallgasson. Aztán valahogy elaludtam végre, de alig néhány óra múlva felébredtem arra, hogy reggel van. Első gondolatom az volt, hogy mindennél jobban szeretném, ha a tegnap és az csók meg sem történt volna. Akkor most nem egyedül ébredtem volna és nem érezném magam ilyen hihetetlenül pocsékul.
Sokáig töprengtem azon, hogy vajon felöltözzek-e, de végül elhatároztam magam, hogy lemegyek és segítek Bettynek a sütés-főzésben. Elég nagy meglepetés ért, amikor Bettyn és apán kívül még ott találtam négy embert. Scooter, Carin, Pattie és... legnagyobb megdöbbenésemre Justin ott ültek a konyhánkban és tök nyugodtan beszélgettek. Illetve Pattie és Betty valami kaját készítettek. 
- Sziasztok. Gyűlés van?- néztem rájuk értetlenül.
- Jó reggelt! Nem gyűlés, hanem karácsony.- válaszolta Scooter mosolyogva.
- Gyere, Emily, ülj le. Csináltunk reggelit.- invitált kedvesen Pattie. Ez mind oké, de mit keresnek itt már reggel fél 9-kor? Végül aztán leültem... pont Justinnal szemben. Így egész reggeli alatt premierplánban figyelhettem a bűnbánó képét meg az óvatoskodó mosolyát. Remek közös étkezés volt. A másik dolog, ami nagyon zavart az volt, hogy kiderült, Justin vagy apa valójában milyen pletykásak. Mivel senki nem kérdezett semmit, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy már tudják, hogy miért nem ugrottam a nyakába, amint megláttam, sőt, ugyanez volt az oka annak, amiért nem szóltunk egy szót sem egymáshoz egész végig. A többiek persze vidáman beszélgettek, sőt mi is beszélgettünk velünk, csak egymással nem. Kiderült, hogy Justin nagyszülei csak holnap jönnek, mert törölték a járatukat, Jeremyék viszont már itt voltak. Úgy értem Atlantában, nem nálunk. 
- Justin, nem mész el a gyerekekért? Jeremy és Erin szerintem alig várja, hogy átvedd tőlük a bébiszitterkedést.- nevetett fel Pattie. 
Mivel úgy tűnt most nálunk van a főhadiszállás kifejezetten örültem az ötletnek, hogy Jazzy és Jaxo is itt legyen velünk egy kicsit. Viszont annak már nem örültem ennyire, amikor Justin megszólalt.
- Szívesen elhozom őket, ha Em is vállalja a bébiszitterkedést. 
- A te testvéreid.- jegyeztem meg nem túl kedvesen, de rögtön meg is bántam, hiszen nem a gyerekekre haragszom, csak az idióta bátyjukra. 
- De szeretnek téged.- tette hozzá Justin.
- Menj vele, Emily.- kérte nővérem is. 
Ránéztem egy afféle "Te ezt most komolyan gondolod?" pillantással, mire egy dühösen rám meredő Bettyvel találtam szembe magam. Körbenéztem a többieken és mindenki szinte könyörgően nézett rám. Mi van itt? Én vagyok az, akivel egyet kéne érteniük, nem? Vagy itt olyan törvények uralkodnak, ahol Justinnak kötelező mindent megbocsátani? Végül ránéztem apára, mivel tudtam, hogy ő az egyetlen, aki ismeri az én verziómat is, hátha ő mellém áll. Nem tette, helyette csak alig észrevehetően bólintott. Sóhajtottam, majd szó nélkül felmentem a szobámba cipőt és kabátot húzni. Két perc múlva, amikor újra a lépcsőn tartottam lefelé, megütötte a fülemet egy beszélgetés.
- De mit csináljak, anya? Nem tarthatom a kocsiban akarata ellenére. És különben is, a tesóimat elhozni jó kifogás, de nyilván nem előttük fogjuk megbeszélni.
- Találd fel magad, kölyök.- hallottam Scooter hangját, aztán Justin idegesen kifújta a levegőt és mikor beléptem láttam, hogy éppen a hajába túrt.
- Megyünk?- néztem rá és igyekeztem a legközömbösebben beszélni. 
- Persze.- mosolyodott el. Szerintem nem volt biztos benne, hogy elmegyek-e vele. Felkapta a kulcsát az asztalról, aztán kilépett utánam az ajtón. 
Az autóban olyan fagyos volt a hangulat, mintha két idegent tuszkoltak volna be egymás mellé, azzal a mondattal, hogy "Nesze, öljétek meg egymást." 
- Figyelj, felőlem bármit mondhatsz - néztem idegesen Justinra, amikor megelégeltem a csendet-, de ne kezdj bocsánatot kérni, mert az nem érdekel.
- Rendben.- bólintott és idegesen rágta a szája szélét. Feszült volt, ahogy én is. 
- Ennyi? Rendben? Tényleg nincs mondanivalód?- kérdeztem, a hangom majd' egy oktávval feljebb csúszott. 
- De van, csak éppen most kértél meg rá, hogy ne kezdjek sajnálkozni. Mit mondjak akkor, Em? Mit szeretnél hallani?
- Bármit.- vágtam rá.
- Szeretlek!- mondta ki könnyedén.- A sajnálomon és a szeretleken kívül nem tudok mással szolgálni. Ezt érzem. 
- Gondolkodtam este nagyon sokat.- kezdtem.- Rájöttem, hogy semmivel sem reagáltam volna jobban, ha rögtön megmondod, viszont most úgy érzem, hogy a tegnapelőtt történtek, és tegnapi délelőtt mind hazugság volt.- láttam, hogy szólni akart, de gyorsan folytattam.- Lehet, hogy nem jelentett semmit az a csók, de valahogyan el kellett jutnotok abba a helyzetbe, hogy megcsókoljon, ami azt jelenti, hogy igenis úgy néztél rá, mint férfi a nőre, nem úgy, mint egy barátra szokás. Selena szép és van közös múltatok ez... szinte számítottam rá. 
- Hogyan? Számítottál rá?- szaladt fel a szemöldöke.- Szerinted nem jelent semmit, hogy itt vagy nekem? Hogy érted, azt, hogy számítottál rá? Ezt nézed ki belőlem?
- Nem. Felfogtam, hogy nem te kezdeményeztél.- feleltem idegesen.- Nem érted? Ott a közös múlt, álompár voltatok...- megint könnyezni kezdtem.- És amúgy is ki az a hülye, aki nem kezdene ki Selenával, ha tudja, hogy egy szavába kerül és megkaphatja?
- Én.- válaszolta, mintha én lennék a hülye, hogy egyáltalán ezt mondtam.- Én nem kezdenék ki vele, mert téged szeretlek. Engem nem érdekel, hogy kivel tartanak álompárnak. Nem látnak bele az életünkbe, Em.
Ez igaz volt, nem tudtam rá, mit válaszolni.
- Egyébként összevissza beszélsz.- mondta Justin.- Azt mondod, érted, hogy nem akartam a csókot, akkor miért beszélsz nekem olyanokról, hogy kikezdtem vele? Nem hiszel nekem?- kérdezte halkan.- Nem volt hazugság a tegnapelőtt éjszaka. Majd' megőrültem, hogy végre veled lehessek, olyan iszonyúan hiányoztál.
Várta, hogy reagáljak valamit, de én még mindig nem tudtam, csak bámultam az ölembe ejtett kezeimet. Természetesen attól, hogy megingott a bizalmam felé a szavainak ugyanolyan hatása volt rám, a szívem őrülten verdesett és éreztem, hogy kipirult az arcom. 
- Mit szeretnél, Em? Mondd meg, hogy mit csináljak, hogy higgy nekem!- ahogy ezt kimondta a motor is leállt és hirtelen felpillantottam, hogy lássam, hol vagyunk. Justinék házánál. 
- Nem tudom, Justin. Lehet, hogy...- nem akartam kimondani. Egész éjjel ismételgettem magamban és már úgyis fájdalmas volt, ha hangosan kimondom az csak még rosszabb lesz.- Szerinted jól működik ez köztünk?- néztem félve a szemeibe.
- Nem ezt akartad mondani.- állapította meg szárazon- Mit akartál? Lehet, hogy szakítanunk kéne? Ezt?- az ő szájából hallani ugyanolyan elviselhetetlen volt. 
Nem néztem rá, mert azok a hülye könnyek már megint gyűlni kezdtek, hogy elhomályosítsák a látásom. Szakítani. Justin nélkül élni. Nem szeretni Justint. Nem hallani többet a szájából, hogy szeret. Lehetetlenségnek tűnt az összes.
- Ezt akarod, Emily?- kérdezte és az állam alá nyúlva, felemelte a fejemet.- Nem akarhatod ezt.- rázta a fejét értetlenül és elbizonytalanodva. 
Persze, hogy nem akartam, csak még jobban sírni kezdtem. Nem értettem mi a fenéért sírok, csak meg kellett volna szólalnom, de képtelen voltam rá. Justin magához húzott és átölelt, én meg szinte kapaszkodtam a vállába és egy percig sem érdekelt, hogy milyen szánalmas és gyerekes módon viselkedem. 
- Nem... nem akarok szakítani.- préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat.
- Szeretlek, Em. El hiszed? Mondd, hogy hiszel nekem. Tudnod kell, hogy így van.- súgta a fülembe elcsukló hangon. Hittem neki. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk ezután, de azt tudtam, hogy ő is szeret.
- Most nem tudom végig gondolni ezt.- mondtam, ahogy elhúzódtam tőle.- Egyenlőre csak azt tudom, hogy fáj ez az egész. Hiába értem meg az agyammal, hogy nem akartad, akkor is megcsalva érzem magam, érted?
Justin bólintott, aztán felém nyúlt, hogy letörölje a könnyeimet. Az ő szemei is csillogtak, bár nem merném kijelenteni, hogy esetleg könnyektől, de nem is akartam belegondolni ebbe.
- Nem bízol most bennem, ugye?- kérdezte. 
Megvontam a vállam, mivel nem akartam a szemébe mondani, hogy nem, hiszen én sem tudtam eldönteni. Van még egy olyan ember, akiben ennyire megbíztam mint benne? Nem igazán. És olyan, aki ennél nagyobb fájdalmat okozott és mégis megbocsátottam? Kezdjük rögtön anyával. Szerettem valaha bárkit úgy, mint, ahogy Justint szeretem? Határozottan nem.
- Mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat.- ígérte meg és végig simított az arcomon. Jól esett az érintése, majdnem annyira mint az iménti ölelés, mégis inkább elhúzódtam. Többet akartam volna, megcsókolni és el sem engedni, de ezzel kétségkívül magamat bántottam volna.
Kiszálltunk a kocsiból, bár meg voltam győződve róla, hogy Erin és Jeremy előtt nem kéne így mutatkoznom, de most már mindegy. 
Ahogy beléptünk egyből szaladni kezdtek felénk a gyerekek.
- Justin, voltunk a szobádban és láttuk, hogy milyen rendetlen voltál.- mondta Jazzy üdvözlésképpen a bátyjának, aztán Jaxo kezdett beszélni valami régi játékról, amit véletlenül eltörtek.
- Nem baj, öcsi. Veszünk másikat.- mondta Justin, aztán felvette az ölébe a kisfiút.
- Jazzy, hol vannak anyáék?- kérdeztem, ahogy lehajoltam hozzá, egyből puszit nyomott az arcomra és belekapaszkodott a nyakamba, hogy vegyem fel.
- Apa alszik, anya meg telefonál.
- El akartok jönni velünk?- kérdezte Justin mindkettőjüktől.
- Játszani?- kérdezte Jaxon.
- Hát, játszunk majd, de hozzánk megyünk.- válaszoltam.
- Szólunk anyáéknak. Majd később ők is jönnek, jó?- mondta Justin aztán letette Jaxont és elindult a konyhába.
- Nagy házatok van?- kérdezte tőlem Jazzy, amikor leültem a kanapéra és letettem magam mellé.
- Elég nagy.- nevettem el magam.- De nincs ekkora, mint ez.
- És van kiskutyád?- jött oda Jaxon is és felmászott a testvére mellé.
- Az nincs. Miért kiskutyát szeretnétek?
- Én cicát.- mondta a kislány.
- Az sincs sajnos, de keresünk majd valami más játékot.- simogattam meg a haját mosolyogva.- Holnap jön a Télapó és biztos kaptok sok mindent.
- Jaxo nem kap semmit, mert rossz volt.- mondta Jazzy nevetve.
- Nem igaz.- ellenkezett Jaxo sírásra görbült szájjal, én meg azon kezdtem imádkozni, hogy Justin jöjjön vissza, mert nem vagyok jó vigasztalásban.- Hazudós vagy.- mondta a kisfiú Jazzynek, aztán odamászott az ölembe és átölelte a nyakam.
- Nem szoktál rossz lenni?- kérdeztem, mire megrázta a fejét.- Akkor ne sírj, a Télapó a bátor nagyfiúkat látogatja csak meg.
- Mi történt?- lépett be a nappaliba Justin.
- Semmi.- vágta rá Jaxon, ezek szerint nem akarta, hogy a bátyja tudja, hogy sírt. Ezen elmosolyodtam.
- Mehetünk?- kérdeztem. Bólintott aztán a gyerekekkel együtt elköszöntünk Erintől és már indultunk is. 

48. fejezet

Emily szemszöge:

Arra ébredni, hogy a fiú, akit szeretsz szinte rajtad alszik, és még álmában is úgy ölel magához, mintha az élete függne tőle, a világon a legjobb érzés. Alig hittem el, hogy két hétnyi magányosan telt éjszaka után végre egy ilyen szenvedélyes és legfőképpen Justinnal, kettesben töltött éjjelt tudhatok magam mögött. Éreztem, ahogy szuszogva veszi a levegőt, az arcát teljesen a hajamba temetve, és arra gondoltam, hogy talán neki is olyan megnyugvást jelent az én illatomat érezni, mint nekem az övét. Próbáltam a lehető legóvatosabban kibújni az ölelő karjai alól, és mikor ez sikerült mosolyogva pillantottam békésen alvó alakjára. Lehetséges lenne, hogy ennél is jobban szeressem?
Gyorsan magamra kapkodtam a tegnapi nadrágom és a felsőm, aztán lementem a konyhába, arra számítva, hogy Pattievel már úgysem futok össze. Tévedtem. Éppen akkor lépett ki a konyhából, amikor én akartam bemenni, és kedvesen köszöntött.
- Nem is tudtam, hogy itt aludtál, Emily. Justin fent van már?
- Ne haragudj, amikor megjöttünk már nagyon fáradtak voltunk és gondoltuk, hogy te is alszol már.- kezdtem magyarázkodásba.- Justin még alszik. Reggelit akartam csinálni neki.-haraptam az ajkamba.
- Ó, értem.- mosolygott mindent tudóan Pattie.- Megsúgom, hogy szereti a melegszendvicset.- nevette el magát.- Bár ezt talán már te is tudod. 
- Nem tudtam, köszi a tippet.- néztem rá hálásan, mert igazság szerint fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. 
- Mennek kell. Nem tudom, hogy itthon talállak-e még benneteket délután, úgyhogy kérlek mondd meg Justinnak, hogy holnap reggel jönnek a nagyszülei.- mondta, aztán végigsimított a karomon, én bólintottam és már ott is hagyott.
Ekkor tudatosult bennem, hogy 23-a van, ami azt jelenti, hogy holnap karácsony. Te jó ég! Annyira lekötött, Justin hiánya, később pedig a várakozás, hogy teljesen kiment a fejemből. Igazság szerint nem szerettem a karácsonyt, amióta anya és apa elváltak. Azóta folyton rám és Bettyre marad minden és hiába ünnepeltünk Scooterékkel és apa szüleivel, az mégsem volt igazi. De most más lesz, hiszen itt van Justin, ez lesz az első közös ünnepünk. Elmosolyodtam erre a gondolatra és miközben hozzáláttam a melegszendvics készítésnek, a fejemben összeszedtem, hogy miket szoktunk Bettyvel csinálni. Mire végeztem egészen elkapott ez az egész karácsonyi láz és még annál is vidámabban mentem fel Justinhoz, mint, ahogy ébredtem.
Még mindig aludt, a hátán fekve, a derekáig lecsúszott takaróval. Leraktam a szekrényre a tálcát, aztán óvatosan visszamásztam mellé és puszilgatni kezdtem az arcát, kezemmel pedig a mellkasát simogattam. Ébredezni kezdett, kissé elmosolyodott, de a szemeit nem nyitotta ki, csak egyik kezével magához ölelt és halkan motyogni kezdett.
- Olyan szép álmom volt, Em. Miért ébresztettél fel?
- Mit álmodtál, szerelmem?- kérdeztem elmosolyodva.
- Veled voltam, egész éjszaka szerelmeskedtünk, aztán reggelit hoztál nekem, talán melegszendvicset...- mondta tűnődve és beleszagolt a levegőbe.
- Nem álom, ébredj csak fel.- súgtam az ajkaira, aztán röviden megcsókoltam, mire kinyitotta a szemét.
- Igaz, ilyen szépet lehetetlen lenne álmodni.- mondta mosolyogva, majd felült én pedig oda tettem az ölébe a tálcát.- Te miért vagy felöltözve?- kérdezett rá összevont szemöldökkel. Úgy tűnt nincs elragadtatva tőle.
- Talán nem mászkálok a házatokba ruha nélkül.- adtam meg a szerintem logikus magyarázatot. 
- Én nem bánnám.- villantotta rám széles vigyorát.- Egyébként imádlak a reggeliért. Vagy inkább ebédért.- javította ki magát, ahogy ránézett az órára. Valóban már dél elmúlott. 
- Pattie azt mondta, hogy holnap jönnek a nagyszüleid.
- Akkor gondolom a holnap az már teljesen családi nap lesz. Apáék is jönnek.- sóhajtott fel.- Fárasztó ünnep ez a karácsony. 
Felnevettem és tejesen egyetértettem vele. 
- Eljössz velem még ma valahová?- kérdeztem és félig hozzábújtam, úgy, hogy még nyugodtan tudjon enni.
- Fogadjunk, hogy elfelejtettél valakinek ajándékot venni.- mondta önelégült vigyorral.
- Nem elfelejtettem, hanem nem tudtam kitalálni.- kértem ki magamnak.
- Aha.- bólogatott, de látszott, egy szavamat sem hiszi.- Kiről van szó? 
- A nővéremről.
- Na, jó. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy elfelejtetted.- nevetett ki.
- Segítesz vagy nem?- csattantam fel megelégelve a szórakozását. 
- Segítek, de ismerd el.
- Jó, igazad van.- újra felnevetett. - Nem vicces.- morogtam, mire ő magához húzott és puszit nyomott a fejemre.

                                                                      ~*~

- Komolyan, Em. A te tesód, tudnod kellene, hogy mit szeret.
- Tudom is, Mattet. Ezen kívül nem tudok más támpontot találni, amit felhasználhatnék.- húztam el a  számat.
Justinnal kiléptünk a plázából, ahol nem túl nagy sikerrel, viszont annál nagyobb feltűnést keltve próbáltunk ajándékot venni Bettynek.
- Parfüm?- kérdezte Justin.
- Komolyan? Ilyen kreatív ötletet sosem hallottam még.
- Jó. Legalább gondolkozom.- vágta rá sértődötten.
- Az én ajándékomnál is ilyen találékony voltál?- kérdeztem vigyorogva.
- Mondtam már, Em. Nem fogom elárulni, hogy mit kapsz.- átkarolta a vállam és nevetve tovább húzott a rengeteg ember között. Az egész utca zsúfolásig volt.
- Félek, mégis Kennyvel kellett volna jönnünk.- mondtam és még inkább hozzábújtam.
- Nem lesz semmi gond.
- Aha, remélem tudod, hogy mit kapunk mi ezért Scootertől.- néztem körül félve. Tényleg arra számítottam, hogy bármelyik percben lerohannak minket.
- Majd megvédelek.- súgta a fülembe mosolyogva.-  Nézd, ez milyen királyul néz ki.- állt meg egy kirakat előtt. 
Valóban, egy egész égősornyi égőt felhasználtak ahhoz, hogy megvilágítsanak egy képet, ami egy családi vacsorát ábrázolt. Gyönyörű kép volt, élénk, de meleg színekkel és a színes égők csak még szebbé tették. Az egész olyan hatást adott, mintha csak benéznék egy ablakon és látnám, ahogy a család együtt ünnepel. Engem mégis a kirakat mögött lévő dolog fogott meg inkább, ahogy megláttam tudtam, hogy ez lesz Betty ajándéka. Matt és ő akkor jöttek össze, amikor Angliában voltak kirándulni az osztályukkal még három éve és azóta természetesen imádja ezt a helyet, ezért tökéletes ajándéknak tűnt a brit-zászlós táska.
- Meg van az ajándék.- mondtam Justinnak, aztán már el is indultam befelé, őt is magammal húzva. Hihetetlennek tűnt, hogy egy egész plázányi cuccot átnézve nem találtam meg, egy ilyen kis boltban meg azonnal rátalálok az ajándékra.
- Na, akkor mehetünk haza?- kérdezte, amikor kiléptünk az ajtón.
- Persze. Elhiheted, hogy nekem sem volt a kedvenc időtöltésem ez a vásárlás.- feleltem, aztán el is indultunk vissza az autó felé.
- Én tudok egy sokkal jobb időtöltést, tetszene neked.- mondta és a kezemért nyúlt. 
Mosolyogva pillantottam fel rá, de nem feleltem, aztán, ahogy újra előrenéztem rögtön kiszúrtam valamit egy újságárusnál. Elengedtem Justin kezét és odaléptem, hogy jobban szemügyre vegyem a címlapot.
- Mi az, Em, csak nem megláttad magunkat?- lépett mellém nevetve. Nekem egyáltalán nem volt kedvem nevetni.
- Nem magunkat. Téged!- mondtam teljesen ledöbbenve és bár dühösen akartam beszélni, de a hangom nem volt több suttogásnál. Ránéztem az arcára, de ő nem engem nézett. Ő még csak most vette észre a címlapot, ahol ő és Selena voltak, igen csak intim testhelyzetben, teljesen egymáshoz simulva.
- Emily, ez a bulin volt, ez nem...- persze, hogy magyarázkodott.
- A bulin? Miért van olyan érzésem, hogy a buli után történteket elfelejtetted közölni velem?- kérdeztem csalódottan. Nem sírtam, még nem. Talán azért, mert nem is tudtam felfogni, hogy ez tényleg igaz. Hiszen a képek egyértelműen arra utalnak, hogy nem egy kis baráti csevegésről és a jó ízlés határain belül történő táncról volt szó. Visszadobtam az újságot és dühösen az autó felé indultam. Bántam, hogy nem az enyémmel jöttünk, legszívesebben ott hagytam volna a döbbent képet vágó Justint az út közepén.
- Vigyél haza.- mondtam nyugodtan, amikor felzárkózott mellém.
- Em, beszéljük meg. Valóban mondanom kell valamit, de nem az van, amire gondolsz.- megfogta a karom, de kirántottam a kezei közül és mentem tovább.- Em, kérlek, ugye meghallgatsz?
- Vigyél haza, Justin.- ismételtem.
Nem szólalt meg újra, amíg oda nem értünk a kocsiig. Rosszul voltam a gondolattól, hogy most legalább fél órán keresztül össze leszek vele zárva az autóban, amikor is nyilván meg akarja majd magyarázni a történteket. De én nem akartam hallani. Nem akarom, hogy lássa mennyire fáj.
- Hadd magyarázzam meg!- kérte, amikor elindultunk.- A bulin nem történt semmi, hidd el! Táncoltunk, ez igaz és bevallom azt is, hogy nem állítottam le, amikor hozzám simult, de nem történt köztünk semmi. Később viszont megcsókolt, de eltoltam, én nem...
- Megcsókolt?- néztem rá meredten. Megcsókolta? Eddig még nem fogtam fel ennyire súlyosan, hogy Justin lényegében megcsalt, reménykedtem benne, hogy a táncnál több tényleg nem történt, de így, hogy kimondta... A saját szájából hallani erősebben hatott, mint egy kés a szívembe.
- Igen, de esküszöm, hogy nem csókoltam vissza, Em.- folytatta idegesen, szemét levette az útról és a szemembe nézett.- Higgy nekem, kérlek! Semmit nem jelentett és már ő is belátta, hogy hiba volt.
- Fejezed be! Fogd be, Justin... csak vigyél haza!- szóltam rá és elcsuklott a hangom. Kész, eddig tartott az elhatározásom, hogy nem sírok előtte. Éreztem, hogy a könnyek szúrják a szemem és még mielőtt végig folyhattak volna az arcomon gyorsan a kezembe temettem azt. Így nem láthatta, hogy sírok, de nyilván hallotta a szánalmas szipogásomat. Félre állt, és nekem akaratlanul az jutott eszembe, ahogy tegnap ugyanígy megálltunk teljesen más okokból. Nem hittem el, hogy képes volt ezt csinálni. Úgy tett mintha mi sem történt volna, úgy csókolt tegnap, mintha nem tette volna ugyanezt alig néhány nappal ezelőtt egy másik lánnyal. Hazudott, és ettől csak még jobban fájt az egész.
- Em, kérlek.- megéreztem az ujjait az állam alatt, azt akarta, hogy ránézzek. Megtettem, de inkább nem kellett volna. Olyan fájdalmasan kétségbeesett volt az arca, hogy szinte megsajnáltam. Nevetséges vagy, Emily! Ő csalt meg téged és még te sajnálod?! 
- Mire kérsz, Justin? Hogy higgyek neked? Hogy higgyem el, hogy szeretsz, amikor hazudtál nekem?
- Nem hazudtam. Emlékezz, hogy el akartam mondani tegnap.
- Szóval én vagyok a hibás, amiért nem mondtad el tegnap?- kérdeztem hisztérikus hangon. Komolyan meglepődtem magamon.- Millió alkalmad lett volna, utána is. Sőt, jobbat mondok. Rögtön akkor el kellett volna mondanod, amikor történt. Mikor volt ez, Justin? Biztosan nem egy nappal ezelőtt, ne merd azt mondani, hogy nem hazudtál.
- Egy hete.- ismerte be és lehunyta a szemét.- De nem érted, Emily? Nem jelentett semmit. 
- Ha nem látom meg ezt az újságot akkor valószínűleg sosem mondod el.- vágtam oda és újra elsírtam magam. Justin átölelt és a fülembe suttogott.
- De igen. Bűntudatom volt, pedig még csak nem is én akartam, sőt vissza sem csókoltam.
- Ezt már hallottam, Justin, kímélj meg a részletektől.- kértem és elfordítottam a fejemet.
- Nincsenek részletek, Em. Ennyi történt. Egy pillanatra a számon volt a szája. Nincs szó érzelmekről vagy vágyakról.- most már az ő hangja is dühösen csengett, újra rá kaptam a fejem. Miért dühös? Nekem van okom dühösnek lenni, de neki rohadtul nincs.
- Vigyél haza.
- Jó, haza viszlek. Adok egy napot, hogy átgondold, aztán megbeszéljük, ha lenyugodtál.- mondta és újra elindult. 
Gyorsan hajtott és látszott, hogy ideges, de nem szólalt meg többet, amíg a házunkhoz nem értünk. Én meg szintén nem szólaltam meg, mivel annyi gondolat volt a fejemben, hogy elég volt azokkal foglalkoznom. Felesleges lett volna egy újabb vitát kezdeményeznem és igazság szerint fáradtnak és túl megbántottnak éreztem magam hozzá. Mi az, hogy ad nekem egy napot? Mi van, ha nekem nem elég egy nap? Mi van, ha nem is akarom látni? Miért gondolja azt, hogy megszabhatja, mennyit gondolkodjak? 
Mire befordult a felhajtónkra már majdnem teljesen lenyugodtam, már csak a csalódottságot, a fájdalmat és a hitetlenkedést éreztem. Ránéztem, mielőtt kiszálltam volna és ő is engem figyelt. 
- Szeretlek, Emily. Tudom, hogy tudod, hiszen érezned kellett tegnap vagy akár ma... mindig, amióta csak veled vagyok.- mondta és óvatosan nyúlt felém, hogy megérintse az arcom.- Tudom, hogy fáj és, hogy csalódott vagy, de hinned kell nekem.- egy puszit nyomott a homlokomra és meglepő módon nem húzódtam el, de nem is reagáltam semmit.- Holnap át jövök és megbeszéljük.- mondta még, aztán kezeit visszaejtette az ölébe én meg egy utolsó pillantás után kiszálltam.
Vissza sem fordultam, amikor hallottam, hogy Justin autója kikanyarodik. Beléptem a nappaliba, ahol apa tévézett egyedül, nem akartam, sokáig beszélgetni vele, csak néhány kérdésre válaszoltam. Arra, hogy miért sírtam nem mondtam semmit és tudtam, hogy emiatt éjjel többször is be fog nézni hozzám, ellenőrizni, hogy jól vagyok-e. Nem voltam. Határozottan az eddigi legrosszabb karácsonyom előtt álltam.

47. fejezet

Justin szemszöge: 

Egész repülőút alatt más sem járt a fejemben, mint, hogy hogyan tálalom majd Emnek a pár napja történteket. Bűntudatom volt, pedig nem tettem semmit, bár kétségkívül hatással volt rám az, amit Selena a hotel szobában művelt. Magam sem tudom, hogy tudtam nemet mondani. Egyik pillanatban még a teljesen nekem simuló Selena arcát és szemeit láttam magam előtt, de amikor széles mosollyal az arcán közelíteni kezdett a szám felé, felvillant előttem Emily arca és villámcsapásként ért a számomra már idegen ajkak érintése, azonnal ellöktem magamtól.
Talán hazugság kijelenteni, hogy nem tettem semmit, hiszen már akkor le kellett volna állítanom, amikor flörtölni kezdett. El akartam mondani Emnek már akkor este, de ahelyett, hogy vallottam volna, szinte könyörögni kezdtem a bocsánatáért, pedig még nem is tudott semmit. Természetesen ő is észrevette, hogy valami nincs rendben, de mikor rákérdezett, még akkor sem tudtam rávenni magam, hogy mondjam el. Pont így, telefonon keresztül? Egy nyugodt beszélgetés keretein belül jobb lenne.
Elhatároztam, hogy nem rontom el a viszont látás pillanatát, bár lehetetlenek tűnt, hogy hazudni tudjak Emilynek. Meghallottam a hangot, miszerint kapcsoljuk be az öveket, megkezdjük a leszállást. Felsóhajtottam. Perceken belül láthatom, megölelhetem, megcsókolhatom őt. Erre vártam két hete.
Sürgettem Scooteréket, sőt mindenkit, aki csak egy kicsit is akadályozott abban, hogy végre kilépjek innen. Már az üvegajtón keresztül láttam, ahogy ott várt. Amikor ő is észrevett sietős léptekkel megindult felém, hogy félúton találkozhassunk. Napszemüveg takarta a szemeit, de a mosolya mindent elárult. Nem tudom, hogy én öleltem-e meg őt, vagy esetleg ő engem, de egy valami biztos: rohadt jó érzés volt végre a karjaimban tartani. 
- Szia.- suttogtam neki, mikor  percek múlva elhúzódtunk annyira, hogy lássuk egymás arcát.
- Jó, hogy újra itt vagy.- felelte mosolyogva. Rövid - túl rövid - csókot nyomtam a szájára, aztán sietve az autója felé indultunk, hogy minél kevesebb fotó készülhessen.
- Egyedül jöttél?- kérdeztem meglepve, amikor felém nyújtotta a kulcsokat. 
- Igen. De ha nincs kedved, akkor vezetek, nem gond.- vont vállat.
- Vezetek. Nem azért kérdeztem, csak... Mindegy.- mosolyogtam rá. 
Tudtam, hogy nem fogunk egy hamar hazaérni, így, hogy kettesben leszünk. Bedobtam a cuccaimat hátra, aztán indultunk is. Ahogy kiértem a reptér területéről Em felém fordult. Azt hittem kérdezni, vagy mondani szeretne valamit, de nem szólt, csak nézett. Rápillantottam én is és láttam, hogy mosolyog, sőt az ajkát beharapva, csillogó szemekkel figyelt.
- Mi az, Em? Mi történt?
- Hiányoztál.- felelte egyszerűen és közelebb húzódott, hogy puszit adjon az arcomra, de eggyel nem is érte be. Újra és újra megéreztem a forró ajkait az arcomon vagy a nyakamon. 
Szemeim sürgetően kutattak egy megfelelő hely után, majd mikor megtaláltam, félrehúzódtam. Em azonnal kikapcsolta mindkettőnk övét, én pedig éhesen és vadul az ajkára tapadtam. Az íze édesebb volt, mint amire emlékeztem, és az érintése is hihetetlenül hiányzott már, de csak akkor jöttem rá, mennyire, amikor a kezét a hajamba vezette, ami jóleső nyögést váltott ki belőlem. Megszűnt körülöttünk minden. Csak őt éreztem, a forró száját, a nyelvét, amint az enyémmel játszik és kezei óvatos simogatását a tarkómnál.
- Szeretlek, Em!- suttogtam ajkaira, amikor elváltunk egy pillanatra.- Nagyon-nagyon szeretlek!- nem hagytam időt a viszonzásra, máris visszanyomtam a számat az övére. Nem tudtam betelni vele, de akartam hallani, kellett a bizonyosság a bűnös lelkemnek arról, hogy még mindig úgy érez irántam.- Mondd te is, kérlek! Szeretsz, ugye?
- Igen, Justin. Szeretlek!- válaszolta elfúló hangon, aztán elhúzódott tőlem és gyorsan körbe nézett. Alig néhány autó ment el mellettünk, de amúgy sem láthattak volna a sötétített ablakok miatt.
- Ne törődj semmivel, Em.- kértem, ahogy újra átöleltem.- Most betartom az ígéretem.
- Milyen ígéreted?- kérdezte mosolyogva. Szorosan átfogtam a derekát és az ölembe húztam.
- Azt, hogy kicsókolom belőled azt az imádni való lelkedet.- válaszoltam halkan, de jobbnak láttam, ha a szavak helyett inkább cselekszem. Megint megcsókoltam, de nem akartam újból lerohanni, ezért csak gyengéden ízlelgettem az ajkait. Egyik kezemmel megtámasztottam a derekát, a másikat felvezettem az arcára és simogatni kezdtem, mire ő belemosolygott a csókunkba, majd el is húzódott.
- Azzal ki tudsz egyezni, hogy mostantól nem vagyok hajlandó fél méternél távolabb kerülni tőled?- kérdezte meg komoly hangsúllyal, én meg felnevettem. 
- Túl sok lesz az a fél méter, nem gondolod?-  ujjaimmal bejártam az egész arcát, majd minden megérintett helyre csókot nyomtam. 
- Oké, akkor ez a test helyzet megfelelő lesz az elkövetkezendő éveinkre.- helyesbített és most már ő s nevetett. 
- Ki kell találnom valami más szót, mert a szeretleket hiába ismételgetem, közel sem fejezi ki, hogy mit érzek.- mondtam, miközben a gyönyörű szemeibe fúrtam a pillantásom.
- Akkor inkább mutasd meg.- kérte és nem vesztegetve az időt, rögtön csókot kezdeményezett. Egyáltalán nem volt ellenemre, de mégis elhúzódtam.
- Itt és most?- kérdeztem meglepve. 
Először nem felelt, hanem ajkait tovább vezette a nyakamra, majd a fülemet érintette meg, miközben bele suttogott.
- Akarlak! Nem elégszem meg ennyivel.- kezét lecsúsztatta a hasamig, ahol benyúlt a felsőm alá és simogatni kezdett. Ennyi elég is volt, hogy teljesen elvegye az eszem.
- Várj...- toltam el egy kicsit magamtól.- Menjünk haza, kérlek. 
- Fáradt vagy, ugye? Ne haragudj, nem akartalak letámadni.- már el is húzódott tőlem.
- Em, el se tudod képzelni, hogy mennyire kívánlak én is.- mondtam és kezemet az arcára simítottam. - Nem a fáradtságról van szó, beszélni akarok veled.
- Nem várhat egy kicsit?- sóhajtott fel hosszasan.
- Fontos dologról van szó.
- Nem akarok mással törődni most csak veled.- felelte és, hogy megerősítse ezt egy csókkal is megajándékozott. 
Megfordult és szemből az ölembe ült, pontosan az ágyékomra. Felnyögtem az érzéstől, hogy újra ilyen közel érezhettem magamhoz. Teljesen hátra csúsztattam az ülést, hogy még több helyünk legyen, Emily pedig ezt kihasználva egyetlen mozdulattal le is húzta rólam a felsőmet. Egy pillanatra az ajkaim felé indult meg újból, de aztán irányt váltott és a nyakamat vette célba. Biztos vagyok benne, hogy nincs tisztában azzal, hogy mennyire megőrjít, amikor a puha ajkaival kényeztetni kezdi a bőrömet.
Kezdett zavarni, hogy Em még mindig ennyi ruhát visel az én meztelen felsőtestemhez képest, ezért óvatos mozdulattal lecsúsztattam a válláról a vékony kabátot, majd a felsőjén lévő gombok után nyúltam. Bevallom elég nehéz volt bármi másra koncentrálni, az édes ajkain és a simogató kezein kívül, de megoldottam és örömmel csókoltam végig az immár csupasz vállát, kezeimmel pedig könnyedén rátaláltam a formás melleire. Az ő kezei sem tétlenkedtek, elakadt a lélegzetem, amikor a nadrágon keresztül megéreztem, hogy finom, de határozott mozdulatokkal simogatni kezdett. Visszatért az ajkaimhoz és vadul csókolt, amit én ugyanilyen hevesen viszonoztam, kezemet pedig a hátára vezettem, hogy még szorosabban vonjam magamhoz. Amikor elvált tőlem és visszafordult, hogy már csak féloldalasan üljön az ölembe, azt hittem, hogy meggondolta magát, de ehelyett a nadrágja gombjához nyúlt, én pedig egyből értettem a szándékát. Kicsit megemeltem a csípőjét ő pedig egyszerűen megvált a zavaró ruhadaraboktól. Mielőtt újra szembe fordult volna velem, az övemhez nyúlt és félig kihámozott engem is a hirtelen túl szűkké vált nadrágomból, aztán a zsebeimben kezdett kutatni. Nagyon úgy tűnt, hogy most átvette az irányítást. Elmosolyodva megráztam a fejem.
- Nem ott van.- súgtam a fülébe, aztán megcsókoltam a nyakát és a tárcámért nyúltam, hogy kivegyem belőle az óvszert.
- Készültél?- kérdezte édes mosollyal az arcán.
- Rád mindig kész vagyok.- még engem is meglepett, hogy a vágytól milyen rekedtessé vált a hangom.
Eddig kapkodóak és durvák voltak a csókjaink és az érintéseink, de most úgy döntöttem szeretném még egy kicsit kényeztetni őt. Kezemet a derekára simítottam, számmal a nyakát vettem célba és miközben a lehető leggyengédebben csókoltam kissé hátradöntöttem a testét, hogy minél inkább hozzáférjek. Az ujjai szinte már fájdalmasan markolták a hajamat, de nem bántam, folytattam tovább a nyelvem és az ajkaim játékát. Percekig csak a sóhajait és az apró nyögéseit hallottam, aztán mikor megelégelte ezt, határozott mozdulattal döntött vissza az ülésbe és egy percet sem vesztegetve tovább, azonnal rám ereszkedett. Mindkettőnkből hangos nyögés szakadt ki, amikor testünk végre eggyé vált. Emily szorosan ölelte a nyakam én pedig a derekán pihentettem a kezem, majd amikor lassan mozgatni kezdte a csípőjét én is rásegítettem. Határozottan ő irányított én pedig egy percig sem bántam ezt, mert nagyon is jól csinálta. Éreztem, ahogy arcát a nyakamba fúrja, hogy az amúgy is halk és erőtlen nyögéseit elnyomja. Csókolni kezdtem a vállát és a nyakát, ujjaimat végigvezettem a gerince vonalán, és örömmel nyugtáztam, hogy a művelet hatására megremegett a teste. 
- Szeretlek!- súgtam újra a fülébe, a már annyiszor elismételt szót.
Nem válaszolt, helyette kezeit az arcomra simította, ajkaival pedig megkereste az enyémet, hogy édes csókokkal fűszerezze az amúgy is élvezetes szeretkezésünket. 
Csípője közben nem állt le egy percre sem, ütemes és gyors ritmusban emelte fel, majd húzta vissza magát rám. A testemet egyre inkább kezdték elönteni az orgazmus hullámai és az, hogy Em szinte falta az ajkaimat azt engedte sejtetni, hogy ő is közel jár már. Alig néhány mozdulatba került, hogy magával ragadjon az a mindent elsöprő érzés, amiről minden szeretkezésünk alkalmával úgy gondolom, soha nem leszek képes lemondani erről. Féltem, hogy túl erősen szorítom magamhoz szerelmem törékeny testét, de, amikor a hajamba markolt tudtam, hogy nem bánja. Megfeszültek az izmaim és minden porcikámat elöntötte a forró, kellemes, érzéki zsibbadtság. Emily szája az enyémen és a kezei a hajamban, csak még inkább fokozták az élvezeteket. Egy perccel később megéreztem Em testének szorításait magam körül, amiből tudtam, hogy most ő is átéli ezeket a hihetetlen érzéseket. Elváltam az ajkától, kezemmel hajába túrtam és kissé hátrahúztam a fejét, hogy jól láthassam a gyönyörű arcát. Minden érzelem tisztán kivehető volt rajta, és imádtam látni, ahogy szemhéjait lecsukva, ajkába harapva, próbálja elfojtani az élvezete által kiváltott hangokat. Nem hagyta, hogy gyönyörködjek benne, mert arcát a nyakamba temette és úgy suttogta a fülembe a nevemet újra és újra, miközben lassan kezdett csillapodni a teste remegése. Apró csókokat nyomtam a vállára, míg végül teljesen elhalkult és mindkettőnk testének remegése alább hagyott, de mi továbbra is öleltük egymást. 
- Annyira hiányoztál.- súgtam neki és közben a haját simogattam. 
Egy apró csókot hagyott a nyakamon, mielőtt felemelte volna a fejét, hogy aztán elégedetten csillogó szemeivel rám pillantson.
- Te is nekem.- válaszolta.- Azt hiszem ez az, amit soha nem gondoltam volna magamról.- mondta egy szégyenlős mosollyal.
- Én imádtam, nekem nagyon is tetszik ez a... csábító éned.- mosolyogva puszit adtam a homlokára, ő meg elkezdett visszaöltözni.
- Ne már, Justin!- szólt rám nevetve, amikor ahelyett, hogy segítettem volna, inkább csókokat nyomtam az arca minden négyzet centiméterére.
- Imádlak, tudod? Remélem visszatértek az emlékeid arról, hogy mennyire szeretlek.
- Egy percre sem felejtettem el.- mondta komolyan.- De azt hiszem ennél jobb módszert nem is találhattunk volna az emlékek felelevenítésére.
Visszaült az ülésbe én meg máris kezdtem hiányolni, hogy hozzám simuljon.
- Tudod mi a baj?- nyögtem fel, ahogy odahajoltam és a hajába fúrtam arcomat.- Még ennek ellenére sem tudtam betelni veled.
- Menjünk haza, akár az egész éjjel a miénk lehet. Persze csak, ha nem vagy túl fáradt.- nézett rám óvatos mosollyal. Megcsókoltam még egyszer, aztán már indítottam is. Túlságosan tetszett nekem ez az ötlet ahhoz, hogy akár egy percet is vesztegessek. Őszintén szólva el is feledkeztem róla, hogy valami nagyon fontos dologról beszélnünk kell, de amikor eszembe jutott, azonnal visszatért a bűntudatom. Ezek után, hogy leszek képes elé állni és elmondani a történteket, tönkre téve ezzel a csodás pillanatainkat?

46. fejezet

- Tudod, Em, hogy már csak két nap?- kérdeztem és mosolyogva néztem szerelmemre a kamerán keresztül.
- Tudom. Szerinted ilyesmit elfelejtenék? Már az órákat számolom.- nevetett fel édes, csillingelő nevetéssel.
- Annyira hiányzol. Soha többet nem megyek nélküled sehová. És nem érdekel Scooter. Már úgyis nyilvános az egész, mert adtam interjút. - vontam meg a vállam.
- És én erről miért nem tudok?- vonta fel a szemöldökét Em.
- Mert elfelejtettem mondani. Tegnap történt. 
- Mit mondtál?- kíváncsiskodott.
- Csak annyit, hogy a barátnőm vagy és szoros kapcsolatban állsz velünk egyébként is. Azt nem tudják, hogy Scoo unokahúga vagy, sőt a nevedet sem mondtuk meg. Kikötöttem, hogy ennél többet nem árulok el.
- Gondolom akkor a rajongóid őrjöngenek.- húzta el a száját, de még így is gyönyörű volt.
- Hát Twitteren kicsit kiakadtak, más egyébről nem tudok.
- Szerintem akkor egyelőre nem megyek ki a házból sem.- mondta és kínos nevetést hallatott. 
- Nem lesz semmi baj, szerelmem. Különben is karácsony előtt 5 nappal nem kérhetem, hogy ne mozdulj ki.
- Meg van már az ajándékod.- válaszolta mosolyogva.
- A tiéd is.- hazudtam, mivel fogalmam sem volt, hogy mit vegyek neki. Tudom, hogy mindennek úgy örülne mintha a világ legértékesebb ajándéka lenne, de akkor is...
 - Mennem kell.- mondta némileg csalódottan.- Bettyvel most megyünk haza és össze akarom puszilgatni még Dannyt.
- Nekem is mennem kell. 
- Mit csinálsz?- mosolygott édesen.
- Selenával megbeszéltük, hogy elmegyünk vásárolni.- és remélem, hogy segít kitalálni az ajándékod. Bár kétlem, hogy tudná Em mit szeretne.
- Hát akkor jó szórakozást.- mondta, és a mosoly eltűnt az arcáról.
- Em, nehogy megharagudj rám emiatt. Nincs köztünk semmi.- biztosítottam.
- Jó.
- Féltékeny vagy?
- Szerinted, hogy ne lennék féltékeny, amikor közlöd, hogy egy feltűnően szép lánnyal töltöd a délutánodat, aki történetesen a volt barátnőd?- kérdezte halkan, de a hangjából áradó feszültség elárulta, hogy ideges.
- Semmi okod rá. Szeretlek, és azt kívánom bárcsak veled lehetnék, ahelyett, hogy vele megyek.
- Mennem kell, tényleg.- mondta és úgy tűnt nagyon is figyelmen kívül hagyta, amit mondtam.
- Jó, de ne legyél dühös rám. Kérlek! Nem igazságos, hogy megharagszol és mivel nem vagyok ott még kiengesztelni sem tudlak.- megpróbálkoztam egy halvány mosollyal, de nem hatotta meg.
- Nem ez az egyetlen dolog az életben, ami nem igazságos. Szia, Justin.- elköszönt és már meg is szakította a videóhívást mielőtt bármit mondhattam volna. 
Soha nem fogom megérteni, hogy mi értelme van ezeknek a női hisztiknek. Írtam neki egy smst, azzal az üzenettel, hogy akármennyire is utál most, ne felejtse el, hogy szeretem, aztán úgy döntöttem a további kiengesztelést későbbre hagyom. Előbb essünk túl ezen az ajándék dolgon.

Emily szemszöge:

Már majdnem egy hete történt, amikor Justin elmesélte, hogy Selena buliján volt, nyilván nem ugrottam ki a bőrömből örömömben, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De, ha akkor volt az utolsó koncertje, akkor miért van még mindig ott? Jó, oké ebbe nem köthetek bele, ott tölti az idejét, ahol akarja. A másik dolog viszont, hogy miért tölti az idejét Justinnal, felettébb idegesített. Ehhez azért picivel több közöm van. 
Letrappoltam a lépcsőn a nappaliba, ahol anya, Betty, Danny és Eric voltak. 
- Mi újság a hősszerelmessel?- kérdezte Eric vigyorogva. Na, ezért nem bírom. Nem ismeri Justint, meg amúgy is mi ez a hősszerelmes duma? Mi köze hozzá? Azt gondolja, hogy vicces? Mert rohadtul nem az.
- Betty, összepakoltál már? Indulunk?- fordultam nővérem felé, és Ericet válasz nélkül hagytam. 
- Persze, felőlem mehetünk.- mondta, de tudtam, hogy ő tudja, valami nem stimmel.
- Gyertek el majd karácsonykor.- mosolygott anya.-Mattel és Justinnal együtt.
- Oké. Jó volt egy kicsit itt lenni.- válaszoltam, aztán megöleltem. 
Betty közben már átvette Erictől az öcsénket és most én is odaléptem mellé. Hihetetlen, hogy mennyire édes. Hatalmas kék szemeivel csodálkozva nézte az arcunkat, mintha csak értené, hogy éppen őt dicsérjük minden szavunkkal. Lehet, hogy furcsa, de talán tőle volt a legnehezebb elbúcsúznom pedig még csak 5 napja ismerem. Egyszerűen nem lehet nem imádni. Mikor átvettem Bettytől, hogy ő is elbúcsúzhasson anyától, végig arra gondoltam, hogy ha másért nem, hát miatta már látom értelmét, hogy anya és apa elváltak. 
Elköszöntünk Ricktől is, én visszaadtam Dannyt, majd anya még egyszer elmondta, hogy mennyire örül, hogy vele voltunk mikor megszületett a kicsi és, hogy reméli máskor is eljövünk hosszabb időre, aztán elindultunk a kocsihoz.
- Biztos, hogy akarsz vezetni?- kérdezte Betty.- Feldúltnak tűnsz.
- Mert az is vagyok.- válaszoltam kimérten.- Vezetek.
- Mi történt?
- Hagyjuk.- legyintettem, aztán bevágódtam a kormány mögé. Betty is beült és végre elindulhattunk.- Szerinted nincs jogom féltékenynek lenni, amikor Selenával tölti az idejét?- kérdeztem aztán mgéis, mert úgy éreztem képtelen vagyok befogni. Kétségek közt őrlődtem.
- Selenával? Mármint Selena Gomez?
- Igen. Összetalálkoztak valami bulin, de nem is ez a lényeg, mert az nem érdekel, hanem, hogy Justin most csak úgy közölte, hogy "Képzeld, Em, elmegyek vásárolni a hihetetlenül gyönyörű volt barátnőmmel."
- Így mondta?- nevette el magát nővérem.
- Persze, hogy nem így.- csattantam fel.- De attól még ez az igazság.
- Az nem jutott eszedbe, hogy tényleg csak vásárolnak? Nem bízol Justinban?
- De igen, de nem tudhatom, hogy Selena mennyire van túl rajta. Miért ne használná ki, hogy Justinnal lehet kettesben? Ki az a hülye, aki nem használná ki? És Justin... férfiből van, ki tudna ellenállni egy ilyen nőnek? 
- Tudod, húgi, szerintem te saját magadban kételkedsz.- mondta Betty néhány perc csend után.
- Ezt én is tudom, de ez hogy kapcsolódik ide?
- Amiatt támadnak ilyen gondolataid, mert nem látod be, hogy Justin mennyire szeret és félsz, hogy talál magának jobbat, szebbet, akármilyet, aki nem te leszel. Pedig ez a legnagyobb hülyeség, ami csak eszedbe juthat. Alábecsülöd magad.
- De Selena...- kezdtem volna felsorolni az érveimet, de közbe vágott.
- Selena szép, és akkor mi van? Te nem vagy az? Nem mintha Justinnak csak a szépség számítana, de valld be, hogy mást nem tudsz felhozni, mert nincs semmi, ami miatt okod lenne féltékenykedni. Jó, ő mondjuk híres, de ez meg aztán abszolút nem számít a szerelem szempontjából.
- Szóval hülye vagyok?- kérdeztem, némileg lenyugodva a kisebb fajta szónoklattól. 
- Szerelmes vagy.- mondta elnéző mosollyal, mintha ez válasz lenne. Értetlenül bámultam az utat magam előtt és rájöttem, hogy ez valóban válasz. Ha nem lennék szerelmes, akkor nem viselkednék ilyen... értelmetlenül.
Ettől kezdve nem szólalt meg egyikünk sem. Nekem két dolog járt a fejemben. Az egyik az volt, hogy vajon mikor vált az én komolytalan, szeleburdi nővéremből ilyen jó tanácsadó. A másik pedig az, hogy minden valószínűség szerint megbántottam Justint a semmiért. Miért kell elrontanom? Hiszen ő szeret engem, én pedig már szavakat sem találok, hogy kifejezzem azt, amit érzek iránta, mégis ezt csinálom. 
Annyira aranyos volt az az sms is, persze akkor nem érdekelt, de így visszagondolva csak reménykedni tudok, hogy a hisztimmel nem ijesztettem el. 

Apa nagyon örült nekünk, mivel amikor elmentünk ő még nem volt itthon így majdnem 3 hétig nem láttuk egymást. Megmutattuk neki a képeket Dannyről, aztán mesélt néhány dolgot, hogy mi történt New Yorkban, majd visszavonult munkára hivatkozva. Folyamatosan dolgozik és ez nekem nem tetszik. Elhatároztam, hogy ki kell találnunk valami közös programot hármunknak. 
Tényleg jól éreztem magam anyuéknál, de amikor beléptem a szobámba egyből, rájöttem, hogy nagyon hiányzott ez a kis nyugodt zúg, ami csak az enyém.
Kipakoltam a cuccaim, és mivel eddig sem időm sem kedvem nem volt úgy gondoltam ideje tartanom egy nagy takarítást a szobámban. Betty úgyis elhúzott Matthez, apa dolgozik, nincs jobb dolgom. Fogtam a zenelejátszómat és elindítottam a dalomat, miközben törölgettem, porszívóztam, pakoltam. Természetesen Justin járt a fejembe, képtelenségnek tűnt, hogy ne gondoljak rá minden egyes percben. 
A polcomra néztem és megpillantottam a neki szánt ajándékot. Szinte biztos voltam benne, hogy odáig lesz tőle. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy ő vajon mit talált ki. Annak fogok a legjobban örülni, hogy együtt töltjük a karácsonyt, semmi szükség nem lenne ajándékra.
Este, mielőtt elmentem volna zuhanyozni felhívtam Justint, mivel gondoltam, hogy már biztosan visszaért.
- Szia, Em.- hallottam a hangját.- Nem gondoltam volna, hogy hívsz.
- Ne haragudj, hogy hülyén viselkedtem délelőtt. Tudom, hogy bízhatok benned és megértem, hogy Selenával barátok maradtatok. Sajnálom.- hadartam el egyszerre.
- Én nem haragszom, Em. Inkább arra kérlek, hogy te ne haragudj.
- Nincs miért.- válaszoltam egyszerűen és elmosolyodtam, mert tudtam, hogy nem neheztel rám.- Jól érezted magad azért?
- Persze.- vágta rá egyből.- Miért?- ideges kis nevetést hallatott, ahogy ezt kérdezte.
- Csak érdekelt.- nem értettem mi baja.- Történt valami, Justin? Olyan furcsa vagy.
- Nem, nincs semmi, Em. Otthon vagy már?
- Igen. Itt fekszem a szobámban a hatalmas ágyamon, csak te hiányzol innen.- mondtam mosolyogva.
- Szeretlek, Emily.- mondta komoly hangon, szinte már fájdalmasan. Beletelt egy kis időbe, mire válaszolt és arra számítottam, hogy erre a mondatomra majd valami olyasmit mond, hogy mit csinálhatnánk kettesben, hiszen szereti ezeket a flörtölős játékokat. Ez a hang megrémisztett, de betudtam annak, hogy neki is annyira hiányzom már, mint ő nekem. 
- Én is szeretlek, Jus.- viszonoztam a vallomást.- Biztos, hogy jól vagy?
- Jól vagyok.- felsóhajtott mielőtt folytatta volna.- Ígérd meg, hogy amikor haza megyek minden olyan jó lesz, mint előtte, jó?
- Persze, hogy olyan lesz.- nevettem fel halkan.- Sőt, tudod mit? Még annál is jobb. 
- Te vagy a mindenem, Em. Az életem.
- Te pedig az enyém.- válaszoltam vadul dobogó szívvel.- Ne akarj megríkatni, Justin.- mondtam, de közben mosolyogtam, természetesen nagyon boldoggá tettek a szavai.
- Nem akarom, hogy sírj.- nagyon halkan beszélt és a hangja arról árulkodott, hogy egyáltalán nincs jól.
- Mondd el, hogy mi bánt. Kérlek.
- Minden rendben, Em, csak... rettenetesen hiányzol.- bökte ki hirtelen.- Leteszem mielőtt még én kezdek sírni.- nevetett fel, de ez a nevetés nem volt igazán szívből jövő. 
- Jó.- suttogtam.- Te is hiányzol nekem. Jó éjt, Justin!
- Szép álmokat, édes.- elköszönt ő is, de a hívást végül én szakítottam meg. 
Azt reméltem, hogy a saját ágyamban végre fogok tudni aludni, de nem így történt. Justin fájdalmas szeretlekje és minden egyes szava szinte beleégett az emlékezetembe és nem hagyott nyugodni. Nem akartam érezni ezt a kínzó hiányt és őt is meg akartam kímélni ettől, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Csak az tartotta bennem a reményt, hogy alig 36 óra múlva itt lesz mellettem, átölelhetem és egymás karjaiban mindkettőnk vigasztalást nyer majd.

45. fejezet

Határozottan kijelenthetem, hogy Betty és anya minden igyekezete ellenére sem sikerült elkerülnöm azt, hogy belesüllyedjek a Justin hiánya által keltett fájdalomba. Minden gondolatom, minden percem az övé volt még így is, hogy mérföldek választanak el minket. Keveset aludtam mégsem éreztem fáradtnak magam. Minden hajnalban jóval 6 óra előtt felkeltem már és ilyenkor persze bőven volt időm felidézni minden fájdalmasan gyönyörű emléket, amit vele együtt élvezhettem. Soha nem gondoltam volna, hogy én, Emily Braun egyszer ilyenné válok. Én, aki mindig is kerülte a helyzeteket, hogy valakitől ilyen mértékben függjön, mint amennyire Justintól és a szerelmétől függtem most. A szüleim válása után féltem, hogy ha valakire úgy tekintek mint egy biztos pontra az életemben, akkor azt a személyt éppen olyan szörnyű lesz elveszíteni, mint, amilyen a családunk szétszakadása volt.
Tegnap este - vagy inkább éjjel - amikor beszéltünk Justinnal az ő hangján is éreztem, hogy nincs minden rendben, de persze ő ezt egy percig sem vallaná be. Megfogom kérdezni Scootert, ő úgyis elmondja, hogy jól érzi-e magát. Habár lehet, hogy nem kéne tudnom... Csak még nyomorultabbul érezném magam, ha kiderülne, hogy valós az a gyanúm, miszerint Justin is úgy szenved, mint én.

Ezek a gondolatok lekötöttek szinte egész nap és persze, hogy anya és a nővérem nem hagyták szó nélkül, amikor délután sütit készítettünk. Szerintem egyrészt az én felvidításomra, de benne volt az is a pakliban, hogy azért, mert anya édesszájúvá vált a terhesség alatt. 
Kedvetlenül és elmélázva kevergettem egy tálban a hozzávalókat, amik régen összekeveredtek már, de ez csak akkor tűnt fel nekem, amikor anya kivette a kezemből.
- Emily, nem vagy jól.- nem kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette ezt az amúgy nyilvánvaló tényt.
Megvontam a vállam, mire folytatta.
- Nem vidít fel az sem, hogy ilyen sokat beszéltek?- a sok jelenesetben azt jelentette, hogy naponta háromszor, négyszer. Ha úgy nézzük, hogy Justin mennyire elfoglalt, akkor valóban sok, de ha azt veszem figyelembe, hogy mennyire hiányzik akkor igencsak kevés. Sőt! De nem panaszkodom neki, nem elégedetlenkedhetek emiatt.
- Az jutott eszembe egyik nap, hogy vajon milyen lennék nélküle... Ha nem ismerem meg, ha nem szeretek bele.- mondtam és láttam az arcukon a meglepettséget.
- Miért gondolkodsz ilyeneken?- kérdezte rémülten a tesóm.- Szereted Justint, nem igaz?
- Persze, hogy szeretem, mindennél jobban. Éppen emiatt jutott eszembe ez. Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok miatta. De gondoljatok csak bele... Én is főiskolára járnék, és még csak nem is érdekelnének ilyen dolgok, mint a szerelem. Ha őt nem ismerem meg, akkor valószínűleg ezt az érzést sem ismertem volna meg talán soha.
- Justin nagyon rendes fiú.- mosolyodott el anya.- Amikor elmondtad, hogy vele mész, akkor féltem, hogy összetöri a szíved, de amikor eljöttetek és azt láttam, hogy ennél szerelmesebbek már nem is lehetnétek akkor megnyugodtam. Ahogy rád nézett, Emily...- egy újabb sejtelmes mosolyt kaptam, és azt hiszem kicsit el is pirultam, de nem volt időm ezzel törődni, mert a következő percben anya arca megváltozott.
Eltűnt a mosoly, az arca most eltorzult, behunyta a szemét, aztán a hasára simította a kezét.
- Mi az, anya?- kérdeztem.
- Fájásaid vannak?- lépett mellé Betty és megtámasztotta a derekát.
- Nem, ez csak... gyakran előfordul.- legyintett, aztán folytatta tovább a sütést, mint eddig.
Nem tudtam, hogy mit ért azon, hogy gyakran, de a negyedik napja voltunk itt és eddig még nem tapasztaltam ezt.
Betty sem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert szívesen kezdett bele a témába, amit anya következőként felhozott. Matt és ő.
- Nem szeretek náluk lenni.- sóhajtott fel.- Ő pedig ezt nem érti, mivel nem mondhatom el neki, hogy mi az oka.
- Miért, mi az oka?- kérdezte anya.
- A szülei. Illetve csak az anyukája.- láttam, hogy nővérem elhúzza a száját.- Nem jövünk ki jól. Azt gondolja, hogy Mattie még mindig kisgyerek és bele akar szólni, hogy mit hogyan csináljon.
- Például mibe?- kérdeztem, mivel erről eddig én sem tudtam, és őszintén szólva elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet ez a szituáció. Mi Pattievel szinte barátnőknek nevezhetjük magunkat.
- Nem szereti, hogy Matt pénzt költ rám.- bökte ki.- Mármint, ha ajándékot vesz, vagy csak elvisz valahová.  Én nem kérem ezeket, de természetesen jól esnek és nem értem, hogy Esthert ez miért zavarja.- gondoltam, Esthernek hívják Matt anyukáját.
- Ez hülyeség. Matt dolgozik, az ő pénze. Inkább örülnének, hogy ilyen normális gyerekük van.- mondtam feldúlva.
- És annak is, hogy a fiúknak ilyen rendes és türelmes barátnőjük van.- tette hozzá anya.- Ne haragudj meg, kicsim, de soha nem kedveltem Esther, még a gimiben sem. 
- Nem is kell.- nevette el magát tesóm.- Nekem elég, ha Mattet kedvelitek.
Biztosítottuk, hogy őt nagyon is szeretjük, már csak azért is, mert egyrészt ez volt az igazság, másrészt meg valóban ő volt Betty egyetlen normális pasija.
Amíg betettük a sütőbe az édességet és neki álltunk összetakarítani a maradványokat, anya az alatt a kb, 20 perc alatt háromszor állt meg mozdulat közben, hogy a hasára simítsa a kezét.
- Anya, biztos nem fájások? Azok szokta egy bizonyos időközönként jönni, nem?- kérdeztem rá, mikor már a nappaliban ülve újra megláttam az arcán azt a fájdalomra utaló jelet.
- Nem tudom, ez már tényleg nem a szokásos. Várjunk még egy kicsit.- mondta.
Hát vártunk és ami alatt a sütemény megsült, sőt még valami műsort is nézni kezdtünk, kiderült, hogy először tíz, majd öt percenkénti összehúzódásokról volt szó. 
- Hívjátok fel Ricket.- mondta anya, kicsit ideges volt, de nem látszott rajta semmi félelem.- Be kell mennünk a kórházba.
Betty berohant a már előre összekészített holmikért, miközben anya mélyeket lélegzet, én pedig felhívtam Ericet, hogy azonnal induljon el a kórházba, mert megszületik a fia.
Az öcsém! Nem fogtam még fel, csak akkor, amikor Betty őrült módjára pakolt be a kocsiba, aztán sürgetni kezdte anyát és bepattant a volán mögé, hogy ugyanilyen őrült módjára a kórházhoz hajtson.
Itt aztán egyből ellátták anyát, illetve bevitték egy szobába, ahol megvizsgálták és kijelentették, hogy ma estére már megszületik az öcsém.

Justin szemszöge:

Nincs annál rosszabb, mint, amikor egyedül ébredsz egy vérforraló és túl valóságosnak tűnő álom után, aminek a főszereplője az a hihetetlenül szexi és gyönyörű lány, akit mindennél jobban szeretsz. 
Számoltam a napokat, de ez az egy hét, ami még vissza volt olyan borzasztóan hosszúnak tűnt, hogy kételkedtem benne, kibírom-e. Csak arra vágytam, hogy megérintsem, megcsókoljam, hogy itt legyen velem. Összemosódtak a napok... Ha valaki megkérdezné, hogy mit csináltam az elmúlt egy hétben, akkor egyetlen választ tudnék mondani: Vágyakoztam a barátnőm után.
Kinéztem az ablakon és meglepetten vettem tudomásul, hogy sötét van. Ránéztem az órára is, ami fél nyolcat mutatott. Oké, ezek szerint este van, és kicsit elaludtam. Kicsit... Csupán 3 órát.
Elbotorkáltam a fürdőbe, aztán amikor belenéztem a tükörbe majdnem hátra is estem. Sápadt voltam és kialvatlan. Kellett ez a délutáni alvás, sőt több is kellene, mivel éjjelenként nem tudok aludni. Hiányzik mellőlem Em. Megmostam az arcom, hogy egy kicsit emberibb formát öltsek és lemehessek vacsorázni.
Amikor visszamentem a szobába elkapott az undor. Utáltam ezeket a helyeket. Üres hotel szobák, amik a legkevésbé sem mondhatók otthonosnak. Persze eddig semmi gondom nem volt velük, a különbség csak azután tűnt fel, hogy Em és én két hónapon keresztül ilyenekben éltünk. Vele sokkal kellemesebbnek látszott... Minden. Olyannyira szerettem volna, hogy ő is itt legyen, mint talán még soha semmi mást. Felhívtam.
- Szia, Justin. Képzeld, megszületett az öcsém.- szólt bele szinte kiabálva a telefonba.
- Gratulálok!- mosolyodtam el már csak azért is, mert végre hallottam a hangját.- Mi lett a neve?
- Daniel. Olyan pici és aranyos.- lelkendezett tovább.
- Ha a nővérére ütötte akkor biztos vagyok benne, hogy a legaranyosabb.- mondtam, mire felnevetett, és én imádtam hallani a nevetését.
- Fel akartalak hívni, de annyira nagy volt a felfordulás...
- Hol vagy most?- vágtam közbe.
- Megyünk haza Bettyvel. Anya és a baba is még egy csomó vizsgálaton kell, hogy túlessenek. Hú, úgy izgultam.
- Kár, hogy nem lehettem ott veled.- mosolyodtam el ismét.
- Nagyon hiányzol.- szinte suttogott, de tisztán hallottam.
- Te is nekem, Em. Legszívesebben kicsókolnám belőled a lelket is, ha most ott lennék.- mondtam az igazat.
- Én pedig örömmel hagynám.- felelte kuncogva.
- Nagyon szeretlek. Nem felejtetted el, ugye?
- Lehetetlenség lenne. Én is szeretlek téged.- mondta megnyugtatóan és egyben fájdalmasan is.
A beszélgetés további részében megígértük egymásnak, hogy mi mindent csinálunk, ha visszaértem és azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom mindkettőnk tervében benne van, hogy legalább három napig ki sem engedjük a másikat a szobából. Hosszú, hosszú elköszönések és szeretlekek tucatjai után letettük, és bár ugyanúgy hiányzott, mint eddig, ha nem jobban, de legalább tudtam, hogy most vidám és az öccse megszületése tökéletes időzítés volt, mert legalább lefoglalja magát. Az, hogy engem még a koncertek és az interjúk sem tudnak lefoglalni, mert így is minden gondolatom ő, az egy más kérdés.

Lementem vacsorázni, ahol Scooter, Carin, anya, Fredo és Kenny vártak. 
- Megszületett Emily kisöccse.- mondtam mosolyogva egyből, ahogy leültem.
- Hú, ez nagyszerű.- lelkendezett anya, arra vártam, hogy mikor kezd tapsikolni és sikongatni.
- Mi lett a neve?- kérdezte Scooter.
- Daniel.
- Te nem tűnsz valami vidámnak.- mondta Fredo. Hihetetlen, hogy ő mindent észrevesz.
- Nincs semmi gond.- rántottam meg a vállam érdektelenül.
Persze ettől ők nem hitték el, hogy minden oké. Főleg anya nézett rám úgy, mint ha valami halálos veszedelemtől kéne féltenie, de szerencsére nem firtatták tovább a dolgot és anélkül mehettem vissza a szobámba, hogy bárkivel is összevesztem volna, ami az utóbbi napok eseményeit figyelembe véve nagy teljesítmény volt. Lezuhanyoztam és éppen be akartam feküdni az ágyba, ahonnan tudtam, hogy megint hiányozni fog mellőlem a szerelmem, de ekkor kopogott Fredo.
- Haver, nehogy már aludj.- nevetett.- Öltözz, elmegyünk egy helyre!- kacsintott.
- Nem megyek. Nincs kedvem.
- Jössz!- szólt rám, aztán a bőröndömhöz lépett és hozzám vágta a legtetején lévő ruhát, amit csak talált.- Addig nem hagylak békén, amíg nem jössz. Nem nézem tovább a depressziós képedet.
- Nem vagyok depressziós.- morogtam, de azért neki álltam összeszedni valami normális cuccot.
- Jó,jó. Igyekezz. Tíz perc múlva lent. Jön Ryan is meg még páran.- mondta, aztán ott hagyott. Először csak néztem utána, hogy mégis, miről beszélt. Hova megyünk?
Egy negyed órás autó út után ki is derült. Valami hihetetlenül menő hely- ezt Ryan mondta - ahol akkora tömeg volt, amitől előjött a klausztrofóbiám. Megkönnyebbülés volt, amikor felmentünk az emeletre, ahol végre néhány ismerős arcot is láttam. Néhányat a csapatunkból, de voltak, akiket régebbről ismertem. Csak azt nem értettem mit keresnek itt.
Végül is az első húsz perc után már nem morgolódtam, amiért Fredo elrángatott. A zene tetszett, a társaság jó volt, egyedül Emily hiányzott, hogy teljesen jól érezzem magam.
- Tudom, hogy Pattie ezért meg fog ölni, de nem áruljuk el.- lépett mellém Ry vigyorogva, aztán egy poharat nyomott a kezembe. Egyből beleittam és megállapítottam, hogy whisky. 
- Nyugi, kölyök, a harmadik után már nem is figyelsz az ízére.- veregetett hátba Dean, aki valószínűleg látta az arcomon, hogy nem lett a kedvencem az ital.
Azért a többiek csak hozták és bár nem mondanám, hogy részeg lettem, de a kedvem határozottan jobb lett és egy óra múlva már együtt nevettem az elég nagy társaságunk többi tagjával. Az egyik lány, aki úgy csapódott hozzánk, éppen valami hihetetlenül rossz csábítási trükköt akart bevetni ellenem, amikor egy ismerős női hang megszólított.
- Justin? Hát te, hogyhogy itt?- mellém lépett a lány, és nekem egyből leesett a dolog. Azok a régi ismerős arcok... Az ő stábjában dolgoznak.
- Selena, nem is tudtam, hogy te is Mexikóban vagy.- mosolyogtam, ahogy adtam az arcára két puszit.
- Nem? Pedig éppen az én bulimon vagy.- nevetett.
- Tessék?
- Az utolsó koncertem volt idén és kitaláltuk a többiekkel, hogy megünnepeljük.
- Ó, értem. Fredoék ezt nem említették.
- Gyere már, üljünk le. Ezer éve nem beszéltünk, kíváncsi vagyok ám néhány dologra.- mosolygott, aztán húzni kezdett az egyik üresen álló asztal felé. 
Valóban igaz volt, hogy régen nem találkoztunk és be kell vallanom, hogy bár nem volt már rám olyan hatással, mint egy évvel ezelőtt, de még mindig hihetetlenül szép volt.
Beszélgettünk mindenről, karrierről, magánéletről, családról. Meséltem neki Emilyről és ő is elmondta, hogy van most egy kialakulóban lévő kapcsolata.
- Tehát Fredo ki akart rángatni a depresszióból?- mosolyodott el halványan.- Justin, te sosem szoktál szomorkodni.
- Most sem csinálom.- jelentettem ki.- Nem látod, milyen vidám vagyok?- kérdeztem, aztán beleittam az italomba.
- Oké, akkor remélem elég vidám vagy ahhoz is, hogy táncolj velem. Azóta sem találtam olyan táncpartnert, mint te.- mondta kihívó mosollyal az arcán.
- Ilyet soha nem is fogsz.- feleltem vigyorogva, aztán követtem a tánctér felé.
Selena valóban jó táncos volt, és együtt mindig a középpontba kerültünk. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról miközben a zene ritmusára ringatta magát. Néha eltávolodott tőlem, néha pedig olyan közel jött, hogy éreztem a parfümének édes illatát, ami emlékeztetett arra az időre, amikor még bármit megadtam volna érte, hogy ez a lány örökre az enyém legyen. Nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy gyönyörű lány derekán pihentetem a kezem, miközben a testünk egyszerre mozog, viszont egy percre sem felejtettem el, hogy ez a lány nem az én Emilym. Az illata, a derekának tapintása, sőt még a haja is arra emlékeztettet, hogy mindennél jobban szeretném, ha Em lenne az, akivel így táncolok. Mégsem hagytam ott és nem állítottam el, amikor a testét egyre közelebb nyomta hozzám. Talán azért, mert előjöttek a régi emlékek, de talán azért, mert mindvégig azt képzeletem el, hogy Emilyt tartom a karjaimban.

44. fejezet

Az út a reptérig néma csendben telt, még Kenny és Scooter sem szólaltak meg ott elől. Justin és én pedig egymás kezét szorongattuk, néha kinéztünk az ablakon, de legtöbbször egymást csodáltuk és egy afféle néma párbeszédet folytattunk le. Mindent ki tudtunk olvasni a másik szeméből. Csupán a nézése elárulta, hogy neki legalább olyan nehéz ez, mint nekem. 
Az egyik hátsó bejáratot használtuk, ahogy az előttünk érkező többiek is. Elintéztek mindent a csomagokkal és a jegyekkel, aztán Justin velem együtt arrébb sétált, olyan távolságra a csapat többi tagjától, hogy ne halljanak minket. Tudtam, hogy most jön csak a legnehezebb része. Féltem, hogy ha most megölelem és megcsókolom, akkor nem tudok majd elszakadni tőle.
- Még van egy kis időnk. - nézett a szemembe mélyen, miközben még mindig a kezemet markolászta.- Ölelj meg, jó? Addig akarlak érezni, amíg csak be nem kell szállnom.- mondta, aztán már magához is rántott és szorosan átölelte a derekam én pedig ösztönösen fontam a nyaka köré a karjaimat.
- Nem akarok sírni.- suttogtam a mellkasába, ahová az arcomat fúrtam. Mélyet lélegeztem az illatából, reméltem, hogy a lehető leghosszabb ideig megtudom őrizni az emlékét.
- Most még sírhatsz- súgta a fülembe megnyugtató hangján.- Sírd csak ki magad, amíg itt vagyok, de utána egy könnycseppet sem akarok, oké?- ujjait finoman húzta végig a hajszálaimon újra és újra.
- Vigyázz magadra!- mondtam, ahogy ismét felemeltem a fejem, hogy pillantásomat az ő csillogó barna szemeibe fúrjam. 
- Te is, ígérd meg, szerelmem!- egyik kezét az arcomra vezette és két ujja közé fogta az államat.
- Megígérem.- feleltem halkan, aztán vártam, hogy ajkaival rátaláljon az enyémekre.
Hosszan, gyengéden és édesen csókolt. Éreztem benne a búcsúzás fájdalmát, mégis örültem a csóknak. Mikor aztán elvált magam sem tudom miért, de ajkai után kaptam és újabb csókot kezdeményeztem. Nyelvem utat tört magának Justin puha ajkai között és egyből rátalált az övére. Hajába túrtam és egy rövid ideig engedélyeztem magunknak, hogy élvezzük ezt a kis játékot, aztán elhúzódtam, Justin pedig a homlokomnak döntötte a sajátját.
- Szeretlek, Em! Jobban, mint bármit.- suttogta halkan, de én így is hallottam. A szemeimet elhomályosították a könnyek, de Justin gyengéd ujjai nem hagyták végig folyni őket az arcomon. 
- Szeretlek, Justin!- feleltem ugyanolyan halkan, mint ő. Egy percre újra ajkaira nyomtam az enyémeket, aztán elhúzódtam és próbáltam a legőszintébben mosolyogni rá. Nem tehetem ezt még nehezebbé neki, és magamnak sem.
Elváltunk és a mögöttünk várakozó Scooterhez, Pattiehez és a többiekhez fordultam, hogy tőlük is elbúcsúzzak. Justin is így tett az itthon maradt barátokkal. Pattie lelkére kötöttem, hogy ne hagyja Justint magába fordulni, amit mosolyogva megígért, majd miután mindenkit végigöleltem vissza fordultam a mellettünk álldogáló szerelmemhez. 
- Hívni foglak.- ígérte.- Amikor csak időm lesz.
- Minden oké lesz.- mosolyogtam továbbra is, és azt hiszem ezzel mindkettőnket meg akartam győzni. 
- Tudom, Em.- nevetett fel halkan. 
Még egyszer utoljára megöleltük egymást és újra lefolytattuk azt a szavak nélküli párbeszédet, amit a kocsiban is. Senki más nem érthette, hogy ezek a pillantások mind azt jelentik, mennyire szeretjük egymást. Lassan eltávolodott tőlem és a kezeit is kicsúsztatta az enyéim közül, aztán a mögöttem álló Bettynek is intett még egyszer, és utolsóként ment az ajtóhoz. Odaadta jegyét az ott várakozó férfinek, aztán egy utolsó mély, szerelmes pillantást váltottunk mielőtt eltűnt a hatalmas gépbe.


                                                                  ~*~

Justin szemszöge:

Iszonyúan nehéz volt ott hagynom Emet. Egyáltalán nem tett jót Scooter beszólása, miszerint azelőtt is volt életem, hogy megismertem az unokahúgát, szóval szerinte nem kéne úgy csinálnunk, mintha belehalnánk két hétbe. Ez egyrészt igaz volt, másrészt viszont mit nem lehet azon érteni, hogy Emily most már az életem része?! 
 Előre elterveztem, hogy, amikor csak egy perc nyugtom lesz hívni fogom. Mondjuk attól nem kellett túlságosan félnem, hogy unatkozni kezdek majd. Ahogy hallgattam Scootert és a többieket beszélgetni elég biztossá vált, hogy sűrű program lesz. Makacsul még mindig tartottam azt a véleményemet, hogy simán bevállalhattuk volna, azt, hogy Em is velünk tartson ismét, de persze Scooter meg az a hülye sajtó...
Szerencsére most nem egy egész óceánnyi távolság választott el tőle, de azt hiszem ez lényegtelen volt abból a szempontból, hogy mennyire fogom hiányolni, hogy mellettem legyen. Hiszen hónapok óta lényegében egy napnál többet nem voltunk távol egymástól.  

Az egész repülőúton lekötöttem magam a zenehallgatással és a töprengéssel, kettőnkről. Hihetetlen, hogy ő minden gondolatom. És ez csak most tűnt fel, hogy nincs velem.
A leszállást követően természetesen nem úszhattam meg a fotósokat, újságírókat és főleg azt a sok kérdést, hogy ki az idegen lány, akivel már lassan egy hónapja nyíltan mutatkozom és most miért nincs velem. A legkevésbé sem volt kedvem válaszolni, Scooter és Allyson elintézte helyettem, de az megütötte a fülem, amikor Scoo azt mondta, hogy még a héten adok egy interjút ezzel kapcsolatban. Tényleg? De jó! És mit fogok mondani? Erről még mindenképpen beszélek Scooval.
Amikor beültünk a kocsiba, ami a szállodához vitt, egyből hívtam Emet.
Nem sokat beszéltünk csak, annyit, hogy megérkeztünk és mivel, hallottam a hangján, hogy nincs túl jó kedve, javasoltam neki, hogy nézzen körül a lejátszási listájában. Reméltem, hogy ettől jobban érzi majd magát.

Emily szemszöge: 

- Na, gyerünk, húgi!- Betty az ágyamra dobált néhány ruhát, miközben lelkesítő beszédet próbált tartani.- Justin megígértette velem, hogy nem hagylak unatkozni, szóval pakolj össze egy pár napra.
- Nem.
- De igen!- szólt szigorúan.- Még az sem érdekel, hova akarlak vinni?
- Nem.
- Nem vagy valami szórakoztató társaság.- mondta gúnyosan, de én csak megvontam a vállam.- Ugyan már. Még csak tegnap ment el. 
- Az is túl sok.
- Bármelyik percben megszülethet a kisöcsénk, szóval meglátogatjuk anyát.
- Hú, tényleg. Nekem ez teljesen kiment a fejemből.
- Ezt inkább soha ne meséld majd el neki.- nézett rám hitetlenkedve, de végül elnevette magát, amikor hozzávágtam az egyik kispárnát.

Betty vezetett én pedig a zenelejátszómat hallgattam. Egy percre sem váltam volna meg tőle, pedig csak egyetlen dal volt, amit második napja folyamatosan hallgatok. Az én dalom volt. Amikor Justin elmondta, hogy rajta van, úgy éreztem mintha legalábbis egy világbékét jelentő dolgot árult volna el. Nekem mindenesetre sokat jelentett.
- Emily, tudom, hogy Eric nem éppen a kedvenced és, hogy nem jöttök ki jól, de próbálj meg kedves lenni.- figyelmeztetett nővérem.
- Betty, 18 éves vagyok.- néztem rá jelentőségteljesen.- Talán tudok viselkedni.
- Oké, csak szóltam.
- Különben is, én nem Rickhez megyek, hanem a saját anyámhoz. Van különbség.
- Nyugi.- szólt rám, miközben az utat figyelte.- Ilyen kellemes lesz veled minden perc, amíg Justin nincs itthon?
- Hm, igen. Számíthatsz rá.- mondtam nevetve, aztán egy afféle bocsánatkérésként, puszit nyomtam az arcára, mire ő is elmosolyodott.

Amikor odaértünk anyu és Eric nagyon meglepődött, de azt hiszem örültek. Előbbi egyszerűen csak azért, hogy ott vagyunk, utóbbi azért, mert nem lesz egyedül anya akkor sem, ha ő dolgozik. 
- És mi újság Mattel és Justinnal?- kérdezett rá anya, amikor túl estünk a szokásos, "hogy vagytok"- "jól" párbeszéden.
- Matt keményen tanul, ez az utolsó éve a fősulin.
- Justin pedig Mexikóban van.- sóhajtottam fel. Betty milyen könnyen kezeli, hogy nincsenek együtt a nap minden percében.
- Te nem mentél vele?- lepődött meg.
- Sajnos nem. Még mindig nincs igazán nyilvánosságra hozva a kapcsolatunk.
- Ó, pedig jó sok cikket láttam rólatok.- mosolyodott el.
- Tényleg?- kérdeztünk rá egyszerre Bettyvel.
- Mindet elraktam.- mondta, aztán egy kis dobozt vett elő a szekrényből. Elém tette aztán leült a tesóm és közém.
Valóban rengeteg kép és cikk volt. A legtöbbet már láttam, de voltak olyanok is, amiket nem és persze a legtöbbjük tele volt találgatással és hazugsággal. 
- Ezen döbbentem meg a leginkább.- mondta anya, amikor éppen egy olyan képet tartott elém, amin Justin éppen megcsókol. Ez azt hiszem pont Kanadában voltunk. Elolvastam a mellette lévő szöveget is. Olyanokról írtak, hogy nem jósolnak nagy jövőt a kapcsolatunknak, meg, hogy Justin egyébként milyen nőcsábász én pedig valószínűleg ki akarom használni a nagy hírnevét.
Egy pillanat alatt felidegesítettem magam. Rájöttem, hogy ez amiért Justin és én nem olvasunk újságot és elment a kedvem, attól, hogy tovább nézegessem a képeket.
Egy valamire azért jó volt, ez a cikk nézegetés. Ezek szerint anyát mégis csak érdekli, hogy mi van velem, még, ha csak az újságokból is, de nyomon követte a kapcsolatunkat Justinnal. Úgy gondoltam ez a pár nap, amit itt töltünk kicsit változtat majd a mostani kapcsolatunkon és újra olyan lesz, mint régen.

43. fejezet

Furcsa volt a saját ágyamban ébredni, mert napokig Justinnál aludtam, de tegnap átjöttünk megnézni, hogy mi a helyzet itthon Bettyvel és mivel nagyon elbeszélgettük az időt, inkább itt aludtunk. De hol lehet ő? Justinnak az a hátralévő öt napja itthon, szinte végig próbákkal telt, sokkal keményebben, mint eddig. Az utolsó napon viszont csak az enyém volt végre. Biztos voltam benne, hogy ez a nap tökéletes lesz.
Nem akartam még felkelni az ágyból így vártam, hogy ő visszajöjjön, de mégis meglepődtem, amikor nyitódott az ajtó és belépett rajta, arcán széles mosollyal és a kezében egy tálcával. Ezt lepakolta az ágyra, aztán lerángatta magáról a pólóját és a nadrágját, majd visszabújt mellém és elém tette az ételt.
- Reggeli, Em.- mondta és csókot nyomott a nyakamra. Ránéztem a tálcára és szépen elhelyezett csokiszósszal leöntött palacsintákat láttam, villát, plusz egy pohárban narancslét.
- Te csináltad?- mosolyogtam rá.
- Igen. Nem gondoltad volna, mi?
- Hát őszintén? Nem.- nevettem el magam. Fogtam a villát és egy nagyon csokis falatot szemeltem ki magamnak.
- Ha nem ízlik nem kell megenned.- mondta Justin, pedig az arcom biztosan nem arról árulkodott, hogy nem ízlik, mert nagyon is finom volt. Egy kicsit talán túl sokáig sütötte, de a csokival együtt tökéletes volt.
- Justin, ez nagyon finom. Eddig miért nem sütöttél nekem ilyet? 
- Nem kérted.- vont vállat lazán.
- Mostantól kérem, oké?- mondtam, ő pedig hozzám hajolt és megcsókolt.
- Egész nap velem leszel, ugye? Nem vagyok hajlandó egy percet sem külön tölteni tőled.- közölte a feltételét, ami teljesen megegyezett az én elképzelésemmel is. 
- Nem is kell.- mosolyodtam el, aztán a következő falatot az ő szája elé tartottam.
- Ha egyszer majd elbukom az énekesi karriert, akkor szakács leszek.- jelentette ki elégedetten vigyorogva. - Vagy cukrász, vagy bárki is az, aki süti a palacsintát.
- Azt hiszem ez a veszély nem áll fent.- nevettem.
- Olyan menő lenne pedig. Sütném a tortákat te meg fotóznád őket a világhírű magazinoknak.
- Justin, szállj vissza a földre.- böktem meg egy kicsit a vállát a villámmal.
- Ne bántalmazz, Em!- dörzsölte meg a helyet, ahol megszúrtam és szomorúan pillantást vetett rám.
- Szeretlek, nem érzed?- megkíséreltem egy elbűvölő mosolyt küldeni felé, mire ő elvette a tálcát mondván, hogy csak bohóckodok a kajával, de ehelyett ő tudna egy sokkal jobb játékot.
Természetesen én szívesen játszottam vele. Justin először hevesen csókolt és minden érintése kapkodó volt, de aztán ezeket felváltották az érzéki simogatások és gyengéd csókok. Azt hiszem ez a reggeli szeretkezés volt az igazi búcsúnk. Mindketten úgy éltük át, mintha ez lenne az első és az utolsó is egyben. Meg akartam őrizni minden pillanatát, mert tudtam, hogy ezután két hétig csak az emlékeimben élhetem át újra ezeket a perceket. 

Egy jó órával később, kimerülten, de ugyanakkor mégis vidáman és felpezsdülve pihegtünk egymás mellett. 
- Nagyon fáj?- kérdeztem tőle és közben óvatosan végig húztam a kezem a vállán, amin tisztán látható volt a körmöm nyoma. Justin egy percet sem törődött vele.
- Végre hallottam a hangod.- súgta csillogó szemekkel és láttam, hogy ez őt nagyon szórakoztatja.
- Uh, hát... sajnálom.- zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni.
- Sajnálod, Em?- nevetett fel hangosan.- Nekem nagyon is tetszett.
- Akkor jó.- hagytam rá, aztán, hogy az arcom pirosságát takarjam, igyekeztem a vállába rejteni azt.
- Szeretlek!- súgta a fülembe, aztán megcsókolta a nyakam.- Nagyon!
- Én is szeretlek!
- És mit fogunk csinálni ma?- kérdezte kíváncsian. 
- Bármit, a lényeg, hogy veled legyek.- feleltem, miközben a hajával játszottam.

Miután felöltöztünk, Justin megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elkísérni őt valahova. Természetesen volt, és bár nem tudtam hová megyünk, de arra hamar rájöttem, hogy ő ezt előre eltervezte. 
- Justin, mit csinálunk a stúdióban?- kérdeztem meglepve, amikor kiszálltunk az autóból.
- Nem maradunk sokáig.- mondta, aztán a kezét nyújtotta felém, de nem fogtam meg.
- Arról volt szó, hogy ma csak mi ketten. Abba nincs benne a munka.
- Gyere már, Em! Csak mutatni szeretnék valamit.- lépett oda mellém és átkarolta a vállam.
Fredo és Sean voltak a stúdióban, meg még két férfi, akiket nem ismertem annyira.
- Sziasztok. Minden oké?- köszönt Justin.
- Emily! Biebs! Mi újság, haver?- köszöntöttek minket hasonlóképpen. Aztán beszéltek néhány szót, végül Fredo Justinhoz fordult.
- Elújságoltad már Emilynek?- kérdezte titokzatosan.
- Mit is kellett volna?- szóltam közbe.
- Inkább megmutatom.- mondta az egyik srác, aztán az kezei ide-oda jártak a billentyűkön, beállított néhány dolgot, majd megszólalt egy lágy, számomra ismeretlen dallam.
Justin a pultnak dőlt és mosolyogva várta a reakciómat. Értetlenül néztem rá, és még meglepettebbé váltam, amikor meghallottam a hangját. Két lépésnyire álltam tőle, így könnyedén átölelte a derekam én meg a mellkasának dőltem és csak hallgattam a hangját és a hozzá annyira passzoló zenét alatta. 
Egy új dal volt, ebben biztos voltam és, ahogy egyre jobban koncentráltam a szövegre, rájöttem arra is, hogy miről énekelt. Rólunk. Legalábbis teljesen ráillet a dalból minden a saját érzéseimre.
Mikor már csak a zene szólt, és az ének elhalt, Justin a fülembe suttogott.
- Nem ismerted a dalt, ugye?- megráztam a fejem, és ő folytatta.- A te dalod, Em.
A szemembe könnyek szöktek és jól eső borzongás futott végig rajtam, miközben még mindig Justin karjaiban voltam.
- Te írtad?
- Kis segítséggel.- mosolyodott el. Addigra már teljes csönd lett a helyiségben és a gépek mögött ülő srác közbe szólt.
- Azért a nagy része a tiéd. A szöveget egyedül írta.- mosolygott rám.
Nem tudtam mit mondani, csak megöleltem Justint és hosszú ideig el sem engedtük egymást. A többiek ezen halkan felnevettek, tehát végül elhúzódtam. 
- Szóval akkor tetszik?- kérdezte Fredo.
- Nagyon is.- bólogattam hevesen, miközben még mindig igyekeztem nem elsírni magam.
A fiúk poénkodtak még egy kicsit, hogy jó hatással vagyok Justinra, mert állításuk szerint, ha továbbra is ilyen gyorsan, ilyen jó dalokat fog írni, akkor hamar összeáll majd a következő lemez.
El sem hittem, hogy ezt nekem írta. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hiába hallottam és éreztem, hogy rólunk szól.
Azt hiszem még akkor is vigyorogtam, amikor kiléptünk az utcára. 
- Most ennyire lesokkolódtál vagy nincs semmi mondanivalód a dalról?- kérdezte nevetve Justin.
- Sokk.- mondtam röviden.
- De azért örülsz, ugye?- vetette be az édes, kisfiús mosolyát.
- Elmondhatatlanul. Olyan gyönyörű.- mondtam, próbáltam felidézni magamban a dallamot és a szöveget, de nem ment annyira.- Eljátszod, ha hazaérünk?
- Hát... eljátszani még nem tudom. Nem gitárra íródott és nem is én írtam a zenét.- felelte, és kicsit talán zavarba is jött. 
- De azért elénekled? Ez a kedvenc dalom, mostantól örökre.- jelentettem ki, amiben teljesen biztos voltam.
Justin csak elmosolyodott ezen, aztán egy pillanatra megsimogatta járomcsontomat, de utána rögtön vissza is fordult a vezetéshez.
- Még nem megyünk haza. 
- Miért, hova megyünk?- kérdeztem izgatottan. Biztos voltam benne, hogy mostantól semmi sem szegheti kedvemet. 
- Vásárolni.
- Jus, tudod, hogy én ezt utálom. Muszáj ezt most?
- Nem olyan vásárlás.- nyugtatott meg.- Főzni fogunk.
- Te most komolyan ráhajtsz erre a szakács dologra?- nevettem fel.
- Nem azért. - nevetett ő is.- Csak szerintem tök jó lenne, ha ketten főznék vacsorát. Úgyis egyedül vagyunk.- vont vállat.
- Veszel fel kis kötényt is?- nevettem fel hangosan, ahogy elképzeltem Justint az említett ruhadarabban.
- Ha szeretnéd. De az is megoldható, hogy nem veszek fel... semmit.
Ettől hirtelen bennem rekedt a nevetés, ugyanis élénk fantáziám révén ezt is eltudtam képzelni. 
- Abból nem nagyon lenne főzés.- mondtam aztán mégis.
- De nem maradnánk éhesek.- arcán egy kaján vigyort láttam, és tudtam, hogy az ő gondolatai is elkalandoztak. Erre már tényleg nem feleltem, végül egyszer csak Justin lekanyarodott egy útra, ami kivezetett a városból.

- Justin, erre nem fogsz találni üzletet.
- Tudom. Változott a terv.
Nem tudtam hová visz, de amikor nem sokkal később megállt egy erdőszéli kis tónál teljesen ledöbbentem. Honnan ismer ő ilyen helyeket itt, amikor én vagyok az, aki születésem óta itt élek?!
- Jártál már itt?- kérdezte, amikor kiszálltunk az autóból.
- Nem, soha. Te honnan ismered ezt a helyet?
- Kenny mesélt róla, és egyszer elhozott ide.- vonta meg a vállát.
- Olyan... hangulatos.- mondtam, ami elsőnek eszembe jutott a helyről.
- Nyáron még szebb. Majd akkor is elhozlak ide.- mosolygott, aztán hátulról átölelt és puszikat nyomott az arcomra. 
- Örülnék, ha többször lennének ilyen napjaink, nem csak akkor, amikor egy ilyen búcsúzás félét tartunk.- mosolyodtam el halványan.
- Ez nem búcsúzás, Em.- súgta a fülembe.- Csak két hét. Karácsonyra itthon leszek.
- Tudom.- mondtam, és a kezemet az engem ölelő karjaira simítottam.
- Ne legyél szomorú. Még itt vagyok.- karjait szorosabban fonta körém, hogy érezzem a szavait nyomatékosítva is.- Hagyjuk meg a szomorkodást holnapra.
- Jó, de ígérd meg, hogy nem fogsz szétesni, oké? Nem akarom, hogy az legyen, hogy nem tudsz koncentrálni, mert hiányzom.
- Ilyet ne kérj, ezt nem tudom megígérni.- mondta és szembe fordított magával, kezeit továbbra is a derekamon hagyva.
- Legalább mondd, hogy próbálsz majd odafigyelni!- kértem és arcomat a nyakába fúrtam.
- Úgy lesz! Ne aggódj, édesem!- belepuszilt a hajamba, kezei pedig megnyugtatóan jártak fel és alá a hátamon.

Még maradtunk egy kicsit, kiélvezve, hogy minden olyan nyugodt körülöttünk és végre teljesen kettesben vagyunk, de aztán visszaindultunk.
Természetesen a bevásárlás alatt már nem élvezhettük a nyugodt légkört. Valószínűleg szép kis cikk készül majd belőle, hogy Justin Bieber vásárolt a lánnyal, akiről még mindig nem tudják, hogy a barátnője-e. Hú, szenzáció. 
Justin azt találta ki, hogy főzzünk milánóit, ami tudtam, hogy az egyik kedvence, de azt hiszem inkább azért választotta ezt, mert ezt nem tudjuk elrontani. 


- Amúgy sosem csináltam még ilyet, szóval benned van minden reményem.-mondta Jus, amikor az én utasításomra elkezdett hagymát pirítani. 
- Ha nem gyújtjuk fel a házat, az már jó.- mondtam nevetve.- Csavard már le, légyszi.- vittem oda neki a paradicsom szószos üveget, amikor többszöri próbálkozásra sem tudtam kinyitni. 
- Nélkülem éhen halnál ma este.- nevetett, aztán egyetlen mozdulattal levette az üveg tetejét.
- Haha. Kicsit sok az önbizalmad, Jus, nem gondolod?
- Nem.- jelentette ki magabiztosan, aztán puszit nyomott az arcomra.- Ez majdnem olyan, mintha házasok lennénk.- mondta aztán kis idő után. Hangosan és meglepetten felnevettem ezen.
- Ne hülyéskedj! Mitől lenne olyan?
- Egyedül vagyunk, olyan mintha a saját házunkban élnénk, együtt főzünk- mutatott a tűzhelyre, ahol éppen a húst kevergettem.- Még, ha szaladgálna itt néhány gyerek körülöttünk, akkor tuti, hogy egy 5-6 évvel öregebbnek is érezném magam. 
- Úgy tervezed, hogy addigra már lesz családod?- mosolyogtam rá.
- Hát, nincs törvényszerűen előírva a Bieber-tervekbe, de nem szeretnék öreg szülő lenni.- miközben beszélt átölelte a derekamat és úgy tűnt teljesen rám bízza a további teendőket.
- Szóval 25 éves korodra már apuka leszel.
- Szerintem igen, és lesz egy csodálatos feleségem, akit Emily Biebernek fognak hívni.
- Hú, ezt de fura így hallani.- kuncogtam fel.
- Jól hangzik, nem? A monogramod meg sem változik.- nevetett a fülembe.
- Te komolyan szoktál ezen gondolkodni?- kérdeztem kíváncsian, mert őszintén szólva eléggé meghatott a dolog, hogy ilyen tervei vannak.
- Igazából nem, de anélkül is tudom, hogy így lesz, hogy megterveznénk. 
- Úgy szeretlek!- simultam hozzá még jobban és kicsit oldalra fordítottam a fejem, ő pedig rögtön megcsókolt. Azt hiszem nem is váltunk volna el még sokáig, ha csak nem hallottuk volna meg azt a sercegő hangot, amit a kifutó tésztavíz okozott. 
- Oké, ez a főzés nem nagyon megy nekünk, ha együtt vagyunk a konyhában.- mondtam nevetve és próbáltam menteni az ételt.
- Majd gyakoroljuk még.- vágta rá Justin, szintén jót derülve az eseten.

Végül aztán egészen ehetőre sikeredett a vacsoránk. Justin vagy túl éhes volt vagy tényleg annyira ízlett neki, hogy még az én tányéromból is folyton elcsent egy-egy falatot, miután ő végzett. Ketten elmosogattunk, aztán felmentünk a szobámba, mert Justin azt mondta az a kedvenc helye az egész házban, hiába vagyunk most csak kettesben itthon.
Még milliószor átbeszéltük, hogy mit szeretnénk a másiktól ez alatt a két hét alatt. Justin is a lelkemre kötötte, hogy ne merjek búskomor képpel mászkálni, mint valami depressziós. Én pedig azt kértem, tőle, hogy élvezze a turnét, még, ha nem is leszek most ott, mert tudom, hogy szereti ezt csinálni. Úgy elrepült az idő, hogy már éjfél is elmúlott, mire mindketten lezuhanyoztunk és ágyba bújtunk.
Egy ideig csak forgolódtam egyáltalán nem akartam aludni, mert azt számolgattam folyton, hogy hány óra van még Justin gépének indulásáig. 
- Em, ébren vagy?- suttogott szerelmem.
- Nem tudok aludni.- feleltem és visszafordultam hozzá, majd a fejemet újra a mellkasára hajtottam.
- Én sem.- mondta és a hajamat kezdte gyengéden simogatni.- Meg akarom állítani az időt, hogy ne legyen reggel.
- Énekeld el a dalomat, kérlek.- néztem fel a szemeibe, amiknek csillogását még a sötétben is láttam.
Elmosolyodott, aztán halkan dúdolni kezdett, én pedig lehunyt szemmel próbáltam minden elhangzott szót és az egész pillanatot memorizálni, hogy feltudjam idézni majd akkor is, amikor olyan iszonyúan fog hiányozni, hogy halljam a hangját és érezzem a testét magam mellett.