45. fejezet

Határozottan kijelenthetem, hogy Betty és anya minden igyekezete ellenére sem sikerült elkerülnöm azt, hogy belesüllyedjek a Justin hiánya által keltett fájdalomba. Minden gondolatom, minden percem az övé volt még így is, hogy mérföldek választanak el minket. Keveset aludtam mégsem éreztem fáradtnak magam. Minden hajnalban jóval 6 óra előtt felkeltem már és ilyenkor persze bőven volt időm felidézni minden fájdalmasan gyönyörű emléket, amit vele együtt élvezhettem. Soha nem gondoltam volna, hogy én, Emily Braun egyszer ilyenné válok. Én, aki mindig is kerülte a helyzeteket, hogy valakitől ilyen mértékben függjön, mint amennyire Justintól és a szerelmétől függtem most. A szüleim válása után féltem, hogy ha valakire úgy tekintek mint egy biztos pontra az életemben, akkor azt a személyt éppen olyan szörnyű lesz elveszíteni, mint, amilyen a családunk szétszakadása volt.
Tegnap este - vagy inkább éjjel - amikor beszéltünk Justinnal az ő hangján is éreztem, hogy nincs minden rendben, de persze ő ezt egy percig sem vallaná be. Megfogom kérdezni Scootert, ő úgyis elmondja, hogy jól érzi-e magát. Habár lehet, hogy nem kéne tudnom... Csak még nyomorultabbul érezném magam, ha kiderülne, hogy valós az a gyanúm, miszerint Justin is úgy szenved, mint én.

Ezek a gondolatok lekötöttek szinte egész nap és persze, hogy anya és a nővérem nem hagyták szó nélkül, amikor délután sütit készítettünk. Szerintem egyrészt az én felvidításomra, de benne volt az is a pakliban, hogy azért, mert anya édesszájúvá vált a terhesség alatt. 
Kedvetlenül és elmélázva kevergettem egy tálban a hozzávalókat, amik régen összekeveredtek már, de ez csak akkor tűnt fel nekem, amikor anya kivette a kezemből.
- Emily, nem vagy jól.- nem kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette ezt az amúgy nyilvánvaló tényt.
Megvontam a vállam, mire folytatta.
- Nem vidít fel az sem, hogy ilyen sokat beszéltek?- a sok jelenesetben azt jelentette, hogy naponta háromszor, négyszer. Ha úgy nézzük, hogy Justin mennyire elfoglalt, akkor valóban sok, de ha azt veszem figyelembe, hogy mennyire hiányzik akkor igencsak kevés. Sőt! De nem panaszkodom neki, nem elégedetlenkedhetek emiatt.
- Az jutott eszembe egyik nap, hogy vajon milyen lennék nélküle... Ha nem ismerem meg, ha nem szeretek bele.- mondtam és láttam az arcukon a meglepettséget.
- Miért gondolkodsz ilyeneken?- kérdezte rémülten a tesóm.- Szereted Justint, nem igaz?
- Persze, hogy szeretem, mindennél jobban. Éppen emiatt jutott eszembe ez. Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok miatta. De gondoljatok csak bele... Én is főiskolára járnék, és még csak nem is érdekelnének ilyen dolgok, mint a szerelem. Ha őt nem ismerem meg, akkor valószínűleg ezt az érzést sem ismertem volna meg talán soha.
- Justin nagyon rendes fiú.- mosolyodott el anya.- Amikor elmondtad, hogy vele mész, akkor féltem, hogy összetöri a szíved, de amikor eljöttetek és azt láttam, hogy ennél szerelmesebbek már nem is lehetnétek akkor megnyugodtam. Ahogy rád nézett, Emily...- egy újabb sejtelmes mosolyt kaptam, és azt hiszem kicsit el is pirultam, de nem volt időm ezzel törődni, mert a következő percben anya arca megváltozott.
Eltűnt a mosoly, az arca most eltorzult, behunyta a szemét, aztán a hasára simította a kezét.
- Mi az, anya?- kérdeztem.
- Fájásaid vannak?- lépett mellé Betty és megtámasztotta a derekát.
- Nem, ez csak... gyakran előfordul.- legyintett, aztán folytatta tovább a sütést, mint eddig.
Nem tudtam, hogy mit ért azon, hogy gyakran, de a negyedik napja voltunk itt és eddig még nem tapasztaltam ezt.
Betty sem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert szívesen kezdett bele a témába, amit anya következőként felhozott. Matt és ő.
- Nem szeretek náluk lenni.- sóhajtott fel.- Ő pedig ezt nem érti, mivel nem mondhatom el neki, hogy mi az oka.
- Miért, mi az oka?- kérdezte anya.
- A szülei. Illetve csak az anyukája.- láttam, hogy nővérem elhúzza a száját.- Nem jövünk ki jól. Azt gondolja, hogy Mattie még mindig kisgyerek és bele akar szólni, hogy mit hogyan csináljon.
- Például mibe?- kérdeztem, mivel erről eddig én sem tudtam, és őszintén szólva elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet ez a szituáció. Mi Pattievel szinte barátnőknek nevezhetjük magunkat.
- Nem szereti, hogy Matt pénzt költ rám.- bökte ki.- Mármint, ha ajándékot vesz, vagy csak elvisz valahová.  Én nem kérem ezeket, de természetesen jól esnek és nem értem, hogy Esthert ez miért zavarja.- gondoltam, Esthernek hívják Matt anyukáját.
- Ez hülyeség. Matt dolgozik, az ő pénze. Inkább örülnének, hogy ilyen normális gyerekük van.- mondtam feldúlva.
- És annak is, hogy a fiúknak ilyen rendes és türelmes barátnőjük van.- tette hozzá anya.- Ne haragudj meg, kicsim, de soha nem kedveltem Esther, még a gimiben sem. 
- Nem is kell.- nevette el magát tesóm.- Nekem elég, ha Mattet kedvelitek.
Biztosítottuk, hogy őt nagyon is szeretjük, már csak azért is, mert egyrészt ez volt az igazság, másrészt meg valóban ő volt Betty egyetlen normális pasija.
Amíg betettük a sütőbe az édességet és neki álltunk összetakarítani a maradványokat, anya az alatt a kb, 20 perc alatt háromszor állt meg mozdulat közben, hogy a hasára simítsa a kezét.
- Anya, biztos nem fájások? Azok szokta egy bizonyos időközönként jönni, nem?- kérdeztem rá, mikor már a nappaliban ülve újra megláttam az arcán azt a fájdalomra utaló jelet.
- Nem tudom, ez már tényleg nem a szokásos. Várjunk még egy kicsit.- mondta.
Hát vártunk és ami alatt a sütemény megsült, sőt még valami műsort is nézni kezdtünk, kiderült, hogy először tíz, majd öt percenkénti összehúzódásokról volt szó. 
- Hívjátok fel Ricket.- mondta anya, kicsit ideges volt, de nem látszott rajta semmi félelem.- Be kell mennünk a kórházba.
Betty berohant a már előre összekészített holmikért, miközben anya mélyeket lélegzet, én pedig felhívtam Ericet, hogy azonnal induljon el a kórházba, mert megszületik a fia.
Az öcsém! Nem fogtam még fel, csak akkor, amikor Betty őrült módjára pakolt be a kocsiba, aztán sürgetni kezdte anyát és bepattant a volán mögé, hogy ugyanilyen őrült módjára a kórházhoz hajtson.
Itt aztán egyből ellátták anyát, illetve bevitték egy szobába, ahol megvizsgálták és kijelentették, hogy ma estére már megszületik az öcsém.

Justin szemszöge:

Nincs annál rosszabb, mint, amikor egyedül ébredsz egy vérforraló és túl valóságosnak tűnő álom után, aminek a főszereplője az a hihetetlenül szexi és gyönyörű lány, akit mindennél jobban szeretsz. 
Számoltam a napokat, de ez az egy hét, ami még vissza volt olyan borzasztóan hosszúnak tűnt, hogy kételkedtem benne, kibírom-e. Csak arra vágytam, hogy megérintsem, megcsókoljam, hogy itt legyen velem. Összemosódtak a napok... Ha valaki megkérdezné, hogy mit csináltam az elmúlt egy hétben, akkor egyetlen választ tudnék mondani: Vágyakoztam a barátnőm után.
Kinéztem az ablakon és meglepetten vettem tudomásul, hogy sötét van. Ránéztem az órára is, ami fél nyolcat mutatott. Oké, ezek szerint este van, és kicsit elaludtam. Kicsit... Csupán 3 órát.
Elbotorkáltam a fürdőbe, aztán amikor belenéztem a tükörbe majdnem hátra is estem. Sápadt voltam és kialvatlan. Kellett ez a délutáni alvás, sőt több is kellene, mivel éjjelenként nem tudok aludni. Hiányzik mellőlem Em. Megmostam az arcom, hogy egy kicsit emberibb formát öltsek és lemehessek vacsorázni.
Amikor visszamentem a szobába elkapott az undor. Utáltam ezeket a helyeket. Üres hotel szobák, amik a legkevésbé sem mondhatók otthonosnak. Persze eddig semmi gondom nem volt velük, a különbség csak azután tűnt fel, hogy Em és én két hónapon keresztül ilyenekben éltünk. Vele sokkal kellemesebbnek látszott... Minden. Olyannyira szerettem volna, hogy ő is itt legyen, mint talán még soha semmi mást. Felhívtam.
- Szia, Justin. Képzeld, megszületett az öcsém.- szólt bele szinte kiabálva a telefonba.
- Gratulálok!- mosolyodtam el már csak azért is, mert végre hallottam a hangját.- Mi lett a neve?
- Daniel. Olyan pici és aranyos.- lelkendezett tovább.
- Ha a nővérére ütötte akkor biztos vagyok benne, hogy a legaranyosabb.- mondtam, mire felnevetett, és én imádtam hallani a nevetését.
- Fel akartalak hívni, de annyira nagy volt a felfordulás...
- Hol vagy most?- vágtam közbe.
- Megyünk haza Bettyvel. Anya és a baba is még egy csomó vizsgálaton kell, hogy túlessenek. Hú, úgy izgultam.
- Kár, hogy nem lehettem ott veled.- mosolyodtam el ismét.
- Nagyon hiányzol.- szinte suttogott, de tisztán hallottam.
- Te is nekem, Em. Legszívesebben kicsókolnám belőled a lelket is, ha most ott lennék.- mondtam az igazat.
- Én pedig örömmel hagynám.- felelte kuncogva.
- Nagyon szeretlek. Nem felejtetted el, ugye?
- Lehetetlenség lenne. Én is szeretlek téged.- mondta megnyugtatóan és egyben fájdalmasan is.
A beszélgetés további részében megígértük egymásnak, hogy mi mindent csinálunk, ha visszaértem és azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom mindkettőnk tervében benne van, hogy legalább három napig ki sem engedjük a másikat a szobából. Hosszú, hosszú elköszönések és szeretlekek tucatjai után letettük, és bár ugyanúgy hiányzott, mint eddig, ha nem jobban, de legalább tudtam, hogy most vidám és az öccse megszületése tökéletes időzítés volt, mert legalább lefoglalja magát. Az, hogy engem még a koncertek és az interjúk sem tudnak lefoglalni, mert így is minden gondolatom ő, az egy más kérdés.

Lementem vacsorázni, ahol Scooter, Carin, anya, Fredo és Kenny vártak. 
- Megszületett Emily kisöccse.- mondtam mosolyogva egyből, ahogy leültem.
- Hú, ez nagyszerű.- lelkendezett anya, arra vártam, hogy mikor kezd tapsikolni és sikongatni.
- Mi lett a neve?- kérdezte Scooter.
- Daniel.
- Te nem tűnsz valami vidámnak.- mondta Fredo. Hihetetlen, hogy ő mindent észrevesz.
- Nincs semmi gond.- rántottam meg a vállam érdektelenül.
Persze ettől ők nem hitték el, hogy minden oké. Főleg anya nézett rám úgy, mint ha valami halálos veszedelemtől kéne féltenie, de szerencsére nem firtatták tovább a dolgot és anélkül mehettem vissza a szobámba, hogy bárkivel is összevesztem volna, ami az utóbbi napok eseményeit figyelembe véve nagy teljesítmény volt. Lezuhanyoztam és éppen be akartam feküdni az ágyba, ahonnan tudtam, hogy megint hiányozni fog mellőlem a szerelmem, de ekkor kopogott Fredo.
- Haver, nehogy már aludj.- nevetett.- Öltözz, elmegyünk egy helyre!- kacsintott.
- Nem megyek. Nincs kedvem.
- Jössz!- szólt rám, aztán a bőröndömhöz lépett és hozzám vágta a legtetején lévő ruhát, amit csak talált.- Addig nem hagylak békén, amíg nem jössz. Nem nézem tovább a depressziós képedet.
- Nem vagyok depressziós.- morogtam, de azért neki álltam összeszedni valami normális cuccot.
- Jó,jó. Igyekezz. Tíz perc múlva lent. Jön Ryan is meg még páran.- mondta, aztán ott hagyott. Először csak néztem utána, hogy mégis, miről beszélt. Hova megyünk?
Egy negyed órás autó út után ki is derült. Valami hihetetlenül menő hely- ezt Ryan mondta - ahol akkora tömeg volt, amitől előjött a klausztrofóbiám. Megkönnyebbülés volt, amikor felmentünk az emeletre, ahol végre néhány ismerős arcot is láttam. Néhányat a csapatunkból, de voltak, akiket régebbről ismertem. Csak azt nem értettem mit keresnek itt.
Végül is az első húsz perc után már nem morgolódtam, amiért Fredo elrángatott. A zene tetszett, a társaság jó volt, egyedül Emily hiányzott, hogy teljesen jól érezzem magam.
- Tudom, hogy Pattie ezért meg fog ölni, de nem áruljuk el.- lépett mellém Ry vigyorogva, aztán egy poharat nyomott a kezembe. Egyből beleittam és megállapítottam, hogy whisky. 
- Nyugi, kölyök, a harmadik után már nem is figyelsz az ízére.- veregetett hátba Dean, aki valószínűleg látta az arcomon, hogy nem lett a kedvencem az ital.
Azért a többiek csak hozták és bár nem mondanám, hogy részeg lettem, de a kedvem határozottan jobb lett és egy óra múlva már együtt nevettem az elég nagy társaságunk többi tagjával. Az egyik lány, aki úgy csapódott hozzánk, éppen valami hihetetlenül rossz csábítási trükköt akart bevetni ellenem, amikor egy ismerős női hang megszólított.
- Justin? Hát te, hogyhogy itt?- mellém lépett a lány, és nekem egyből leesett a dolog. Azok a régi ismerős arcok... Az ő stábjában dolgoznak.
- Selena, nem is tudtam, hogy te is Mexikóban vagy.- mosolyogtam, ahogy adtam az arcára két puszit.
- Nem? Pedig éppen az én bulimon vagy.- nevetett.
- Tessék?
- Az utolsó koncertem volt idén és kitaláltuk a többiekkel, hogy megünnepeljük.
- Ó, értem. Fredoék ezt nem említették.
- Gyere már, üljünk le. Ezer éve nem beszéltünk, kíváncsi vagyok ám néhány dologra.- mosolygott, aztán húzni kezdett az egyik üresen álló asztal felé. 
Valóban igaz volt, hogy régen nem találkoztunk és be kell vallanom, hogy bár nem volt már rám olyan hatással, mint egy évvel ezelőtt, de még mindig hihetetlenül szép volt.
Beszélgettünk mindenről, karrierről, magánéletről, családról. Meséltem neki Emilyről és ő is elmondta, hogy van most egy kialakulóban lévő kapcsolata.
- Tehát Fredo ki akart rángatni a depresszióból?- mosolyodott el halványan.- Justin, te sosem szoktál szomorkodni.
- Most sem csinálom.- jelentettem ki.- Nem látod, milyen vidám vagyok?- kérdeztem, aztán beleittam az italomba.
- Oké, akkor remélem elég vidám vagy ahhoz is, hogy táncolj velem. Azóta sem találtam olyan táncpartnert, mint te.- mondta kihívó mosollyal az arcán.
- Ilyet soha nem is fogsz.- feleltem vigyorogva, aztán követtem a tánctér felé.
Selena valóban jó táncos volt, és együtt mindig a középpontba kerültünk. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról miközben a zene ritmusára ringatta magát. Néha eltávolodott tőlem, néha pedig olyan közel jött, hogy éreztem a parfümének édes illatát, ami emlékeztetett arra az időre, amikor még bármit megadtam volna érte, hogy ez a lány örökre az enyém legyen. Nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy gyönyörű lány derekán pihentetem a kezem, miközben a testünk egyszerre mozog, viszont egy percre sem felejtettem el, hogy ez a lány nem az én Emilym. Az illata, a derekának tapintása, sőt még a haja is arra emlékeztettet, hogy mindennél jobban szeretném, ha Em lenne az, akivel így táncolok. Mégsem hagytam ott és nem állítottam el, amikor a testét egyre közelebb nyomta hozzám. Talán azért, mert előjöttek a régi emlékek, de talán azért, mert mindvégig azt képzeletem el, hogy Emilyt tartom a karjaimban.