8. fejezet

Justin szemszög:

Hosszasan kellett várakoznom, amíg valaki ajtót nyitott, de Emily helyett Betty volt az, aki beengedett.
- Szia. Mi újság? Kibírtad a mai napot azért?- kérdezte egyből kedvesen.
- Szia. Hát nehezen, de ki.- nevettem.- Tesód itthon van? 
- Elmentek apuval valami sütiért a cukrászdába, de szerintem nem sokára haza érnek. Gyere csak be! Kérsz valamit? Narancslé?- kérdezett rá a szokásosra.
- Igen, köszi.- tudtam, hogy Betty mellett nincs olyan, hogy kínos csend, mert ő mindig vidám, jókedvű és közvetlen.
- Tetszett a tegnap este?- kérdezte mikor lerakta elém a poharat és leült velem szembe.
- Öhm... Hát persze.- nem tudtam pontosan mire gondol.- Tök jó volt. Jó fejek a haverjaitok.- tettem hozzá. Nem tudtam biztosra, hogy Em mesélt-e.
- Mike odáig volt, hogy ilyen jó fej voltál vele, én meg mondtam neki, hogy te mindenkivel ilyen vagy és azon is totál ledöbbent.- nevetett.
- Ó, köszi, hogy így fényezel.- nevettem én is.- Mike amúgy nagyon szimpatikus srác, de remélem nem Emily egy volt pasija vagy ilyesmi...- mondtam ki ami a fejembe járt, de már meg is bántam.
- Mi? Dehogy!- nézett rám értetlenül Betty.- De hogy jön ez ide?
- Jah... Semmi. 
- Justin!- szólt rám.- Mi a fene van veletek ma? A húgom is tiszta őrült volt.
- Mi? Miért? Rossz kedve volt?
- Hát azt nem mondanám, de ideges volt valami miatt és msot meg ez, hogy ennyire érdeklődsz. Gyanúsak vagytok nekem.

- Megjöttünk.- hallottam meg George, Emily apukájának a hangját.- Ó szia Justin!- köszöntött mosolyogva, majd kezet fogtunk. Láttam, hogy Emily megdermedt a konyha bejáratánál. 
- Szia Em.- indultam meg felé.
- Szia.- köszönt a szokásosnál minimum egy fél oktávval magasabb hangon.- Gyere menjünk fel!- elindult a lépcsőn és én követtem. Amint becsuktam az ajtót magam mögött és szembe fordultam vele egyből hajoltam felé, hogy csókkal köszöntsem, de ő elfordult
- Mi az Em? Mi a baj?- kérdeztem rémülten.
- Semmi. Figyelj, üljünk le.- kérte és az ágy felé kezdett húzni.
- Szóval?
- Hát meg kell beszélnünk azt a tegnapit, nem?
- Meg kell?- kérdeztem mosolyogva, mert szerintem egy csókon, amit mindketten élveztünk nincs mit meg beszélni. Vagy talán ő nem élvezte?
- Igen Justin, meg kell!- szólt ingerülten.
- Jó. Akkor hallgatlak.- nem értettem az egészet így gondoltam meghallgatom előbb, hogy mi a véleménye.
- Hiba volt. Nem szabadott volna megtennünk.- bökte ki hirtelen.
- Emily te most viccelsz velem?- kerekedtek ki a szemeim.- Miért volt hiba? Nem élvezted?
- Jaj Justin tudtam, hogy nem érted meg!- állt fel az ágyról és az ablakhoz ment.
- Mit nem értek, Em?- álltam oda mögé és a kezemet a derekára simítottam, és én is kinéztem a hatalmas ablakon.
- Nem kellett volna az egész, mert elrontjuk a még éppen csak kialakulóban lévő barátságunkat.- sóhajtott és éreztem, hogy megmozdult a keze az enyém felé, talán, hogy levegye őket a derekáról, de aztán inkább csak rásimította őket az én kezeimre. 
- Élvezted, Em?- tettem fel újra a kérdést.
- Nem erről van szó...-kezdte és az ölelésemből kibontakozva felém fordult.
- Élvezted?- ismételtem meg erősebb hangsúllyal.
- Igen.- mondta ki nagy nehezen és elfordította a tekintetét. Álla alá nyúltam, hogy szemébe tudjak nézni, majd megcsókoltam. Nem ellenkezett, de először nem is viszonozta. Be akartam neki bizonyítani, hogy nincs ebben semmi rossz, amit ne kellett volna megtennünk, bár én is bizonytalan voltam. Kezemet a hajába vezettem és még közelebb húztam magamhoz, mire ő is visszacsókolt. Aztán épp mikor kezdtem megnyugodni és élvezni ajkai édességét el is tolt magától. 
- Em...- mondtam a nevét és észrevehető volt a hangomon, hogy a csók hatására gyorsabban veszem a levegőt.
- Ne csináld ezt Justin.- kérte elakadó hangon.
- Nem akarod?
- A barátod akarok lenni, nem akarom elrontani ezzel ezt. Érted?- nézett rám és láttam a szemében, hogy fél. Azt ugyan nem tudtam, hogy mitől, csak reménykedtem benne, hogy nem tőlem.
- Igen, azt hiszem.- feleltem neki, majd magamhoz öleltem és éreztem, hogy megremegett a teste.- Em, ugye nem félsz tőlem? Nem voltam túl erőszakos, ugye?
- Dehogyis!- motyogta mellkasomba.- Most akkor...?
- Akkor... legyünk barátok.- mondtam ki nehezen a szavakat. 



Emily szemszög:

Megint hagytam magam. A  fenébe is, hogy kérhetem tőle, hogy legyünk barátok, amikor ennyire vonzódom, hozzá? Olyan jó érzés, ahogy most is átölel. 
- Akkor... legyünk barátok.- mondta ki Justin a szavakat, amiket úgy érzem én kényszerítettem ki belőle. Hiába, a vonzódás, hiába látom és érzem, hogy ő is élvezte a csókot, nem akarom, hogy belevágjunk valami komolyabba. Hiszen akármennyire is átlagos srácként viselkedik velem azért nem feledkezhetek meg a tényről, hogy ki is ő. Mégis milyen jövője lenne ennek a kapcsolatnak? Mit szólna a nagybátyám, a családom, a rajongók? Nem! Így lesz a legjobb. 


- Lemegyünk? Vagy...?- kérdeztem. Elég kínos volt ez így, hogy épp visszautasítottam, de mégis itt ölelkezünk. És egyébként is az egész helyzet kínos volt. 
- Igen, menjünk.- mosolygott rám. 

Feszélyezett voltam. Nem tudtam, hogy viselkedjek a családom előtt vele. Szerintem ő is hasonlóképpen érezhette magát, mert nem maradt már sokáig.  

Mikor este látványosan kezdtem szenvedni, ami abban nyilvánult meg, hogy hol a telefonomra pillantottam, hol a nővérem ablakán át próbáltam átlesni a szomszédba, Betty végre rákérdezett.
- Emily, befejeznéd ezt, és elmondanád, hogy mi bajod egész nap? 
Leroskadtam az ágyára és nagyot sóhajtottam.
- Egy idióta vagyok, Betty.- suttogtam. Nővérem közelebb húzódott és átölelte a vállam.
- Mi a baj, húgi?
- Nagyon, nagyon nagy hülyeséget csináltam.- nem tudtam még, hogy végül vallani fogok-e. Húztam az időt, hátha majd kapok valami jelet, arról, hogy elmeséljem-e mi történt tegnap hajnalban.
- Miért? Nekem elmondhatod.- mondta ő is halkan. Igen, akármennyire is gyerekként viselkedett sokszor, tudtam, hogy ha komoly dologról van szó átvált egy fajta anyaszerepbe és csak azt tartja szem előtt, ami nekem jó. Mégis úgy éreztem erről nem kéne tudni inkább senkinek. Jobb, ha csak Justin és az én titkom marad.
- Voltál már úgy, hogy féltél valamitől, amiről tudtad, hogy boldoggá tenne?- kérdeztem inkább így burkoltan.
- Miről beszélsz?- nézett rám meglepetten.
- Éreztél így, Betty? Hogy tudtad, hogy valami jó lenne, de lehet hogy csak rövidtávon és inkább meghátráltál? 
- Nem értem miről beszélsz, de ha olyan dologról van szó, ami tudod, hogy boldoggá tenne akkor nem szabad meghátrálnod.- mosolygott rám. Szerintem pontosan tudta, hogy miről, vagy is inkább, hogy kiről van szó.


                                                                                 ~*~


Másnap eszembe jutott, hogy el kéne mennem anyuhoz egy pár napra. Végtére is Európába megyek hosszú hónapokra és amúgy is régen láttam már. Fel is hívtam, de egy elég kiábrándító választ adott.
- Ne haragudj kicsim, de nem vagyunk otthon. Eric szüleit látogattuk meg és még egy pár napig itt maradunk.- Eric az új férje. Persze, anyu Eric szüleit meglátogatni van idő, de a gyerekeiddel lenni nincs. 
- Értem, akkor majd máskor. Szia.- választ sem várva letettem és az ágyra dobtam a telefont. 

Igen, miért is vagyok meglepve? Anyunak ez volt a baja a családdal. Egyszerűen nem neki való az, hogy gondoskodjon rólunk. Ő szabad akart lenni. Megértettem. 12 éves korom óta ezt hallgatom, hogy nincs ebben semmi rossz, itt van nekünk apu. Már hogyne lenne? Ez nem rossz? Ne érezzem magam szarul,amiért anyám nem akar látni? 

Persze itt volt apu  mindig, mindenben számíthatunk rá, de azért mégis.  Vannak időszakok, amikor jól esne elbeszélgetni anyuval néhány dologról. Eleinte sikerült is ezt bepótolnunk, mert minden hétvégén találkoztunk, de most... Jó, ha havonta egy-egy délutánt nála töltünk. Mégis miről lehet beszélni pár óra alatt? Igen, lehet, hogy jól jött volna néhány tanács tőle. Nem mondom, hogy nem kértem volna segítségét a Justinnal kapcsolatos döntésemben. Köszönöm anya, hogy itt vagy mikor kellenél. Persze. Csalódott voltam és egyedül éreztem magam. Fizikailag valóban egyedül is voltam jelen pillanatban, de tudtam, hogy lelkileg nem. Gondolkodás nélkül vettem a kezembe a telefont és tárcsáztam.